A banda vezérének keze még el sem érte a nő vállát. A nő hirtelen megfordult, egész teste együtt mozdult, és egy éles reccsenés hasított bele az erdei csendbe. A férfi csuklója megroppant. Ordítása ösztönösen tört fel belőle, fájdalomtól és döbbenettől torz arccal rogyott térdre, nem értve, mi is történt vele.

— Te… — sziszegte, de nem tudta befejezni.

Minden néhány másodperc alatt zajlott le. A nő mozgása gyors, pontos és hidegen fegyelmezett volt, mintha minden lépését előre megtervezték volna. A második támadó túl közel lépett — egyetlen határozott mozdulat, és máris arccal a sárban feküdt. A harmadik kést próbált előrántani, de esélye sem volt. Egy könyökcsapás a mellkasára elvette a levegőt, hörögve zuhant a földre.

— Ki… ki vagy te egyáltalán?! — kiáltotta a negyedik, miközben rémülten hátrált.

Ekkor jelent meg először az igazi félelem a szemükben. Eltűntek a gúnyos mosolyok, az undorító megjegyzések, az önbizalom. Nem egy védtelen nő állt előttük, hanem valaki, aki már túlélte azt, amit mások el sem tudnak képzelni.

— Az vagyok, akivel ma nem lett volna szabad találkoznotok — felelte nyugodtan.

Az utolsó bandita futásnak eredt. Botladozott a gyökerek között, ágakat tört maga mögött, pánikba esve menekült. De az erdő nem mentette meg. A nő pillanatok alatt utolérte, a földre vitte és térdével lefogta. A férfi sírni kezdett, könyörgött, esküdözött. A nő arca azonban mozdulatlan maradt.

— Hallottad őt könyörögni? — mondta halkan, az idős férfi felé intve. — Hallottad, amikor kinevettétek?

Nem várt választ. Egy rövid, pontos mozdulat, és a támadó elvesztette az eszméletét.

Ezután visszatért az öregemberhez. Óvatosan megemelte a fejét, és a kabátját tette alá párnának. A férfi remegett, szemében könnyek csillogtak.

— Azt hittem, itt végem van… — suttogta. — Hogy senki sem jön.

— Nem ma — válaszolta csendesen a nő. — Amíg élsz, addig nincs vége.

Elővette a rádióját.
— Itt „Holló”. Egy sérült civilnél vagyok. Négy támadó ártalmatlanítva. Orvosi egységet és bevetési csoportot kérek. A koordinátákat küldöm.

Az idős férfi döbbenten nézett rá.
— Katona voltál?

A nő egy pillanatra elhallgatott.
— Igen. Régen. Most csak valaki vagyok, aki nem fordítja el a fejét.

A távolból helikopter zaja hallatszott. Az erdő már nem volt néma — ez a hang most a megmenekülést jelentette. Amikor az egységek megérkeztek, a nő félrehúzódott. Nem várt köszönetet, nem mondta el a nevét.

Néhány perccel később eltűnt a fák között, ugyanúgy, ahogy megjelent.

A nyomozók később megállapították, hogy ez a banda hónapok óta rettegésben tartotta a környéket. Támadások, rablások, összetört életek sora maradt utánuk. Hosszú ideje keresték őket — és mégis, néhány perc elég volt ahhoz, hogy mindennek vége legyen.

Az öregember számára azonban ez a nap örökre emlékezetes marad. Az a nap, amikor a sötét erdőben, a félelem és a fájdalom közepette megjelent egy nő katonai egyenruhában — és bebizonyította, hogy néha egyetlen ember is elég ahhoz, hogy megállítsa a gonoszt.

És a banditák, ha valaha is felébrednek, és visszaemlékeznek erre a napra, egy dolgot biztosan nem felejtenek el: az áldozat nem mindig az, aki gyengének tűnik.