Egy hét álmatlan éjszaka után rejtett kamerát szerelt fel — amit a felvételen látott, örökre megváltoztatta.

Miután a nagymamája elesett, az unoka szinte azonnal hozzá költözött. Nem akart kockáztatni. Segíteni akart neki, figyelni rá, és ott lenni, ha újra baj történne. Az idős asszony már nem volt olyan erős, mint régen, gondoskodásra szorult. Ráadásul az unoka ebben a házban nőtt fel — minden szeglet emlékeket hordozott.

Napközben minden békés volt. Együtt főztek, rendet raktak, hosszasan beszélgettek. A nagymama kedves volt, nyugodt, mosolygós. Azt mondta, jól alszik, éjszaka semmit sem hall. De amint leszállt az este, és a ház elcsendesedett, valami megváltozott.

Pontosan hajnali háromkor csöpögni kezdett a víz a konyhában. A szekrényajtók halkan megnyikordultak, mintha valaki óvatosan nyitná és zárná őket. Ezután finom csilingelés hallatszott — edények mozdultak el. Egy alkalommal az unoka a sötét folyosón egy rövid fémes villanást is látott, mintha egy kés pengéje csillant volna meg.

Reggelente a nagymama frissnek tűnt. Reggelit készített, érdeklődött, hogy az unoka kipihente-e magát, és határozottan állította, hogy egész éjjel aludt. Az unoka próbálta meggyőzni magát, hogy mindez csak képzelgés. Talán a fáradtság. Talán az idegesség.

De a következő éjszaka minden megismétlődött. És azután is. Mindig ugyanabban az időpontban. Ugyanazok a zajok. Ugyanaz a nyomasztó érzés, hogy nincs egyedül. Többször is kinyitotta a hálószoba ajtaját, de mindig megtorpant. A folyosón egy árny mozgott — túl magas, túl idegen. A félelem megbénította.

Egy hét majdnem teljes álmatlanság után már képtelen volt tisztán gondolkodni. Elhatározta, hogy egy apró, rejtett kamerát szerel fel a konyhában, éjjellátó funkcióval. Tudni akarta az igazságot.

Másnap reggel lejátszotta a felvételt.

Az első órákban semmi sem történt. A konyha mozdulatlan volt, a hold fénye megvilágította az asztalt, a falióra lassan kattogott. Majd 3:14-kor megmozdult a kép.

A nagymama hálószobájának ajtaja lassan kinyílt.

Belépett a konyhába.

De nem az a törékeny idős asszony volt, akit nappal ismert. A háta egyenes volt, a léptei határozottak. Nem támaszkodott semmire, nem bizonytalankodott. A szeme nyitva volt, de a tekintete üresnek tűnt, mintha nem is ebben a világban járna.

Megnyitotta a csapot. A vízcsöpögés nem véletlen volt. Kivett egy kést a szekrényből, és gondosan az asztalra tette. Aztán még egyet. Majd evőeszközöket. Mindent tökéletes rendben helyezett el, mintha egy régi, pontosan begyakorolt rituálét követne.

Hirtelen megállt.

Lassan a kamera felé fordította a fejét — egyenesen az objektívre nézett. Bár a kamera rejtve volt, a tekintete pontosan odaszegeződött. Az ajkai megmozdultak.

— Ezt nem lett volna szabad látnod.

Az unoka hideg borzongást érzett végigfutni a hátán.

A felvételen a nagymama megvágta a tenyerét a késsel. Nem jelent meg vér. Egyetlen csepp sem. Elmosolyodott — idegen, nyugtalanító mosollyal. Ezután kivett a hűtőből egy régi fényképet. Az unoka nagyapja volt rajta, aki tíz éve halt meg.

A képet a kések elé állította… és beszélni kezdett hozzá.

Bólintott, mintha válaszokat hallana. Néha nevetett. Néha dühös lett. Végül kimondott egy mondatot, amelytől az unoka szinte levegőt sem kapott:

— Már majdnem kész van. Csak egy kis idő kell még.

3:47-kor mindent visszatett a helyére, letörölte az asztalt, elzárta a vizet, és hangtalanul visszament aludni.

Reggel ismét a régi volt. Gyenge. Kedves. Azt állította, éjszaka fel sem kelt.

Azon az éjjelen az unoka nem aludt. Bezárkózott a szobájába, és figyelt. Hajnali háromkor léptek hangját hallotta. Ezúttal a szobája felé közeledtek.

Akkor értette meg az igazságot:
a kamera nem megfigyelésre szolgált.
Figyelmeztetés volt.

Három hónappal később már egy másik városban él. A kamerát kidobta. Mégis minden éjjel, pontosan 3:14-kor, értesítés érkezik a régi telefonjára:

„Mozgás észlelve.”

És jobban fél megnyitni, mint bármi mást az életben.