Ekkor tört rá először a baleset óta az a nehéz, nyomasztó szorongás, amely nem akarta elengedni.

A lépcsőn történt esés után agyrázkódást kapott, és eltört a karja. Néhány napig bent tartották megfigyelésen. Ez idő alatt a férje szinte példás gondoskodással viselkedett: majdnem minden nap meglátogatta, gyümölcsöt hozott, részletesen kikérdezte az orvosokat az állapotáról, és folyton azt ismételgette, mennyire hiányzik neki, mennyire várja, hogy végre hazavihesse. Ő ragaszkodott ahhoz is, hogy Annát a város legjobb magánklinikájára szállítsák át, és minden költséget azonnal kifizetett.

Anna biztonságban érezte magát mellette. Úgy hitte, szerető férje van.

Csakhogy a hazabocsátás reggelén a férfi nem jelent meg. Anna többször is felhívta, de nem vette fel a telefont. Leült az ágy szélére, és próbálta megnyugtatni magát: biztos csak késik. A szorítás azonban egyre erősebben markolta a mellkasát.

Résnyire nyitotta a kórterem ajtaját, hogy megkérdezze az ügyeletes nővért, nem kereste-e a férje. Abban a pillanatban halk beszélgetés ütötte meg a fülét a folyosóról. Két ápoló suttogott egymás között, de elég hangosan ahhoz, hogy minden szavuk beléhasítson.

— Tudod, hogy ma engedték volna ki?
— Igen… de már mindegy.
— A férje? Az, aki mindig itt volt?
— Ő az. Éjjel elment. Bőröndökkel.
— És ő?
— Ő még semmit sem tud…

Anna a szája elé kapta a kezét, nehogy felsikoltson. A szíve vadul vert, a lábai megremegtek. Amit hallott, felfoghatatlannak tűnt — mégis könyörtelenül világos volt.

„Elment.”
„Bőröndökkel.”
„Ő még nem tud semmit.”

Hirtelen kilépett a folyosóra. Az ápolók összerezzentek, amikor meglátták sápadt arcát és rémülettől tágra nyílt szemét.

— Kiről beszéltek? — kérdezte rekedten. — Kiről?!

A két férfi összenézett. Az egyik lesütötte a szemét, a másik idegesen nyelt egyet.

— Nem… nem kellett volna hallania…
— Mondják el! — csattant fel Anna.

Az idősebb ápoló mélyet sóhajtott.

— A férje itt volt éjjel. Papírokat intézett. Elvitte a holmiját. Azt mondta, nem fog hazamenni.

Anna előtt megingott a világ. A folyosó elhomályosult, a falak mintha közelebb húzódtak volna.

— Miért? — suttogta. — Ez mit jelent?

Az ápoló habozott, majd megszólalt:

— Azt állította, hogy a sérülése után mentális problémái vannak. Hogy kiszámíthatatlan. És hogy ő már nem tud felelősséget vállalni magáért.

Anna ideges nevetésben tört ki.

— Ez hazugság… — mondta halkan. — Teljesen magamnál vagyok. Csak eltört a karom.

De belül már összeállt a kép.
A túlzott gondoskodás.
A zárt ajtók mögötti beszélgetések az orvosokkal.
A túlságosan pontos, számító kérdések.

Nem segíteni akart.
Előkészítette a terepet.

Anna a nővérpulthoz sietett.

— Hol vannak az irataim? — kérdezte remegő hangon. — Mit írt alá?

A nővér elsápadt.

— A férje kérte az áthelyezését egy speciális intézménybe. Azt állítja, hogy veszélyt jelent önmagára.

Anna lassan leült egy székre.

Eszébe jutott egy régi mondata a férjének, amit mosolyogva mondott:
„Bármi történjen, én vigyázni fogok rád.”

Akkor ez szeretetnek hangzott.
Most ítéletnek.

— És a pénzünk? — kérdezte alig hallhatóan.

A nővér félrenézett.

— Az összes számlát kiürítette. Éjszaka.

Az átszállításra még aznap este került volna sor.

Valami ekkor eltört Annában. A félelmet jeges elszántság váltotta fel.

Ha most nem megy el, talán soha többé nem jut ki innen.

Szó nélkül visszament a kórterembe, felkapta a táskáját, és a fájdalom ellenére a hátsó kijárat felé indult. Senki sem állította meg — mindenki azt hitte, hogy „a férj mindent elintézett”.

Amikor kilépett a szabadba, a hideg levegő belehasított a tüdejébe. Napok óta először érezte magát szabadnak.

A telefonja megremegett.
Üzenet érkezett a férjétől:
„Sajnálom. Így lesz a legjobb.”

Anna törölte az üzenetet, és kikapcsolta a telefont.

Abban a pillanatban megértette: az az ember, akiben a legjobban bízott, vált a legnagyobb fenyegetéssé az életében. És a harca csak most kezdődött.