A falakat szakadt ponyvák helyettesítették, a betonpadlón matracok, takarók és kartondobozok hevertek. Férfiak és nők minden korosztályból ültek vagy feküdtek szanaszét. Valaki köhögött, valaki hangtalanul sírt. Hajléktalanok voltak — soványak, kimerültek, tekintetük üres, mintha már régen feladták volna a reményt.

És a csarnok közepén ott állt ő — ugyanaz a hetvenéves nyugdíjas asszony.

Levette a régi kabátját. Mozdulatai határozottak és pontosak voltak, mintha egy teljesen más emberré vált volna. Előtte hatalmas marhahús-darabok feküdtek, gondosan elrendezve ideiglenes asztalokon. Nagy késsel darabolta a húst, miközben csendes sor alakult ki körülötte.

— Mindenkinek jut… senki sem marad ki… — ismételgette nyugodt, szinte anyai hangon.

Az emberek egyenként léptek elé. Volt, aki halkan megköszönte, más csak bólintott. Néhányan megcsókolták a kezét. Ő mindenkinek adott egy adagot — néha többet is, ha látta, mennyire legyengült az illető. A fal mellett hatalmas fazekakban forrt a leves. Az a különös szag, amely korábban nyugtalanította a hentest, most melegséget és életet jelentett.

De ez még nem volt minden.

A csarnok egyik sarkában a férfi észrevett egy régi füzetet. A kíváncsiság erősebb volt a félelemnél. Odalépett, fellapozta. Nevek voltak benne. Százával. Mellettük dátumok és rövid megjegyzések: „elment”, „meghalt”, „szállást kapott”, „kórházban”.

Ez az asszony mindegyiküket ismerte. Emlékezett rájuk.

Abban a pillanatban a nő hirtelen megfordult. Tekintetük találkozott.

— Mindent látott — mondta halkan. — Most magán a sor.

Nem várt válaszra.

— Húsz évvel ezelőtt volt egy fiam — folytatta. — Itt dolgozott, ebben a gyárban. Amikor bezárták, mindent elveszített: a munkáját, az otthonát, a családját. Az utcára került. Ahogy ők is.

Körbemutatott.

— Három évig kerestem. Amikor végre megtaláltam, már késő volt. Itt halt meg. Fagyban és éhségben. Akkor értettem meg, hogy ha én elmegyek, ők is meghalnak.

Kihúzta magát. A szemében nem volt könny, csak végtelen fáradtság.

— A nyugdíjam szinte semmire sem elég. De a hús életet jelent. Amíg élek, itt senki sem fog éhezni.

A hentes mozdulatlanul állt. A fejében kavarogtak a gondolatok: ez törvénytelen, veszélyes, értesítenie kellene a rendőrséget. De nem bűnözőt látott maga előtt. Hanem egy anyát.

Másnap mégis bement a rendőrségre.

Amikor a rendőrök megérkeztek az elhagyatott gyárhoz, semmit sem találtak. Nem voltak emberek. Nem voltak fazekak. Nem voltak matracok. A padló tiszta volt, a takarók gondosan összehajtva. Az idős asszonynak nyoma veszett.

Néhány héttel később a városlakók észrevették, hogy kevesebb lett a hajléktalan. Néhányukat menhelyre vitték, másokat kórházba, néhányan egyszerűen eltűntek.

Egy reggel a hentes csomagot talált az ajtaja előtt.

Benne volt a régi füzet és egy rövid üzenet:

„Köszönöm, hogy nem jött túl korán. És hogy pontosan akkor jött, amikor kellett.”

Azóta a hentes minden reggel dobozokban hagy húst az üzlet hátsó bejáratánál. A dobozok mindig eltűnnek. Soha nem látja, ki viszi el őket. De néha úgy érzi, hogy a járókelők között felismer egy görnyedt alakot egy kopott kabátban.

Ilyenkor lesüti a szemét.

Mert tudja: vannak titkok, amelyek nem a rendőrségre, hanem a lelkiismeretre tartoznak.