A laktanyában nyomasztó csend ereszkedett le, olyan sűrű, hogy hallani lehetett, ahogy a rozsdás csőből víz csöpög a sarokban. A katonák mozdulatlanná dermedtek. Senki sem mert megszólalni.

— Engedjen el — mondta halkan, de határozottan.

A kapitány gúnyosan elmosolyodott, ám az arcán egy pillanatra bizonytalanság villant át. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bárki ellentmondjon neki. Főleg nem egy nő.

— Elfelejtetted, hol vagy, katona? — mordult rá. — Itt én parancsolok.

Anna lassan a kabátja belső zsebébe nyúlt, elővett egy gyűrött iratot, és letette az asztalra. Ezután hátralépett egyet, kihúzta magát, mintha jelentésre állna.

— Engedje meg, hogy bemutatkozzam — mondta nyugodt hangon. — Litvinova Anna Szergejevna. A Központi Körzet katonai ügyésze. Közvetlen minisztériumi utasításra érkeztem.

A kapitány elsápadt. A keze, amely néhány másodperccel korábban még Anna gallérját szorította, ernyedten lehullott. Úgy bámulta az iratot, mintha ítéletet látna maga előtt. A katonák között halk moraj futott végig — alig hitték el, amit hallanak.

— Ez… ez valami tréfa? — hebegte.

— Egyáltalán nem, kapitány — felelte Anna. — És felelősségre fogjuk vonni minden elszakadt bakancsért, minden romlott élelmiszerért, minden hideg éjszakáért, amit ezek az emberek itt elszenvedtek.

Végignézett a laktanyán.

— Tudja, hány panasz érkezett erről az egységről? — a hangja keményebb lett. — Hány anya írt levelet arról, hogy a fiaik lefogytak, megbetegedtek, eltűntek? Azt hitte, ezt senki sem fogja kivizsgálni?

A kapitány szólni akart, de a szavak elakadtak a torkában. Anna ekkor a katonák felé fordult.

— Ki kapta meg időben az egyenruháját? — kérdezte.

Csend.

— Ki evett minden nap meleg ételt?

Egyetlen kéz sem emelkedett fel.

— És most mondják meg — tartott egy rövid szünetet —, ki fizetett a saját pénzéből olyasmiért, ami járt volna neki?

Először egy katona lépett elő. Aztán még egy. Végül szinte az egész század.

A kapitány homlokán verejték jelent meg.

— Felfogja, hogy ez a vége? — mondta Anna halkan, de kérlelhetetlenül. — A pályafutása vége. És talán a szabadságáé is.

— Semmit sem fog bizonyítani! — kiáltotta kétségbeesetten. — Ez a hadsereg! Itt mindig így mentek a dolgok!

Anna dühösen csapott az asztalra.

— Nem! — emelte fel a hangját. — Csak azért ment így, mert magukhoz hasonló emberek loptak és megaláztak másokat. Ennek ma vége.

Ebben a pillanatban két egyenruhás férfi lépett be a laktanyába, igazolvánnyal a kezükben.

— Ivanov kapitány, őrizetbe van véve — mondta nyugodtan az egyikük. — Kérem, kövessen minket.

Ahogy elvezették, a kapitány ordított és fenyegetőzött, de a katonák már nem félelemmel néztek rá. Először hosszú idő után remény csillant a szemükben.

Anna egyedül maradt a laktanya közepén. Mélyet lélegzett a nehéz, dohos levegőből. A keze enyhén remegett — az elmúlt hónapok feszültsége egyszerre tört rá. Mégis összeszedte magát.

— Ez még csak a kezdet — mondta a katonáknak. — Megígérem: itt szolgálni fognak, nem túlélni.

Néhány héttel később az egység szinte felismerhetetlen volt. Új egyenruhák, rendes ellátás, ellenőrzések, vizsgálatok. Anna Litvinova neve pedig suttogva terjedt századról századra — mint annak az embernek a neve, aki nem félt belépni a pokolba, és rendet tenni ott.

És többé senki sem merte kimondani:
„Tűnj el innen, nő.”