A két alkalmazott, káromkodva és a vizes aszfalton csúszkálva, utánaeredt. A ritkán betérő vásárlók döbbenten figyelték az eseményeket. A vöröses farok időről időre felvillant a sötétben, a csaholás pedig nem halkult el egy pillanatra sem – éles, kétségbeesett, szinte fájdalmas volt.

A kutya hirtelen befordult a benzinkút épülete mögé, egy régi, elhagyatott műszaki átjáró felé, ahová általában senki sem járt. A levegőben benzin és nedvesség szaga keveredett, a hely sötét és nyomasztó volt. Az állat megállt egy betonfalnál, az orrát egy szűk résbe dugta a betonlapok között, majd keservesen vonyítani kezdett. Az egyik dolgozó hátán végigfutott a hideg.

– Mi baja lehet…? – kezdte az egyikük, de félbeszakadt.

A résből halk hang szűrődött ki. Nem ugatás volt. Nem is a szél zúgása. Gyenge, szaggatott sírás hallatszott.

Egymásra néztek. A düh és az ingerültség egyetlen pillanat alatt eltűnt, helyét baljós félelem vette át. A kutya elejtette a pénztárcát, újra ugatni kezdett, majd vadul kaparni kezdte a betont. Mancsai felszakadtak, véreztek, de nem állt meg. A tekintete könyörgő volt, mintha azt mondaná: segítsenek.

Közelebb léptek. Az egyikük a telefonja lámpájával bevilágított a résbe. A csövek és szemét között valami megmozdult. Egy pillanatra azt hitték, egy kismacska. Aztán megértették az igazságot.

Egy csecsemő volt ott.

Egy újszülött, átfagyva, kékes bőrrel, vékony takaróba csavarva, beszorulva a betonlapok közé. Alig sírt már – nem volt ereje hozzá. A légzése szinte észrevehetetlen volt.

– Istenem… – suttogta az egyik alkalmazott, és hátralépett.

Abban a pillanatban minden világossá vált.

A vörös szőrű kutya elhallgatott. Leült a rés mellé, egész teste remegett, és halkan nyüszíteni kezdett. Nem agresszió volt benne, nem harag. Egy anya pánikja volt ez.

Később kiderült, hogy a kutya a közelben élt, egy elhagyatott udvarban. Valaki órákkal korábban odahagyta a csecsemőt, egyszerűen betolta ebbe a betonrésbe, mintha csak egy felesleges tárgy lenne. A kutya megtalálta a babát, melléfeküdt, a testével próbálta melegen tartani, de ösztönösen megérezte, hogy egyedül nem tudja megmenteni. Ezért futott oda, ahol fény volt és emberek. A benzinkútra. Az utolsó reményhez.

Ha nincs az elszánt ugatás, a széttépett nadrág és az ellopott pénztárca, a gyermek nem élte volna túl az éjszakát.

A mentők perceken belül megérkeztek. Az orvosok nem kerteltek: még húsz-harminc perc, és már nem lehetett volna segíteni. A babát kórházba vitték, a kutya pedig sokáig futott a mentőautó után, egészen addig, míg az el nem tűnt a kanyarban.

Az egyik dolgozó később bevallotta: azon az éjszakán nem tudott aludni. Folyton azok a vörös szemek jelentek meg előtte, tele félelemmel és reménnyel. És a szégyen. A rúgás miatt. A kiabálás miatt. Amiért először csak problémát látott benne.

Reggel az állatvédők magukhoz vették a kutyát. Ma már neve van, meleg helye és emberek, akik hősként tekintenek rá. A gyermek pedig… a gyermek életben maradt.

Néha a legszörnyűbb dolgok csendben történnek. És néha az egyetlen lény, aki mer kiáltani, egy kutya – mert több szíve és embersége van, mint némely embernek.