Aznap különös csend uralkodott a katonai alakulatnál. A gyakorlótéren a katonák feszes sorban álltak, mozdulatlanul, és várták az alezredes érkezését. Mindenki ismerte őt. Nem a bátorsága vagy a szakmai tudása miatt félték, hanem a kegyetlensége, az arroganciája és a hatalommal való visszaélései miatt. Szerette megalázni az alárendeltjeit, élvezte, ha félelmet látott a szemükben.

A kapu felől motorzúgás hallatszott. Egy katonai terepjáró gördült be az udvarra, port kavart maga körül.

— Vigyázz! — kiáltotta az egység parancsnoka.

A katonák egyszerre tisztelegtek. Ebben a pillanatban azonban egy fiatal nő haladt át nyugodtan a téren katonai egyenruhában. Határozott volt a lépte, sisakját a kezében tartotta, és még csak rá sem nézett az érkező alezredesre.

Az alezredes azonnal észrevette.

Hirtelen fékezett, lehúzta az ablakot, és dühösen rákiáltott:

— Hé, katona! Elfelejtetted a szabályzatot?! Miért nem tisztelegsz? Tudod egyáltalán, ki vagyok?!

A nő megállt, és nyugodtan a szemébe nézett.

— Igen, pontosan tudom, ki maga — válaszolta félelem nélkül.

Ez az egyetlen mondat teljesen feldühítette. Kiugrott az autóból, ordítani kezdett, sértegette, fenyegette őt mindenki előtt. A katonák megfeszültek. Senki sem mert közbelépni.

Az alezredes biztos volt benne, hogy hamarosan megtörik.

De ekkor a nő olyasmit tett, amire senki sem számított.

Lassan letette a sisakját a földre.

A gyakorlótéren síri csend lett. Még a szél is elcsendesedett.

— Ismételd meg, amit tettél! — sziszegte az alezredes.
— Megtanítalak tiszteletre! Olyan szolgálatokat kapsz, hogy belerokkansz!

A nő még egyenesebben kihúzta magát.

— Ebben a helyzetben nem kötelességem tisztelegni magának — mondta határozott hangon.

A sorban állók közül valaki visszafojtott lélegzettel felsóhajtott. A parancsnok elsápadt. Ilyen még soha nem történt.

— Micsoda?! — robbant ki az alezredes. — Hadbíróság elé állíttatlak! Tönkreteszem a pályafutásodat!

Előrenyúlt, mintha meg akarná ragadni a nő gallérját.

— Azonnal lépjen hátra — mondta a nő hidegen.

Az alezredes gúnyosan felnevetett.

— És te kinek képzeled magad?!

A nő szó nélkül elővette az igazolványát a belső zsebéből, és kinyitotta közvetlenül az arca előtt.

— A Központi Katonai Ellenőrző Hivatal vezető főfelügyelője vagyok.
— Rendkívüli ellenőrzést folytatok. Kérem, mondja meg a nevét, rendfokozatát, és indokolja meg a fizikai fenyegetés kísérletét.

Az alezredes arca elsápadt.

Azonnal felismerte a pecséteket, az aláírásokat, a biztonsági jeleket. Tudta, mit jelent ez.

— Ez… ez biztos valami tévedés… — hebegte.

— A tévedés az ön viselkedése volt — válaszolta a nő nyugodtan.
— Nyilvános megalázás, fenyegetés, hatalommal való visszaélés. Minden rögzítve van.

Az egység parancsnoka előrelépett, és neki tisztelgett.

— Elnézést kérek, főfelügyelő asszony.

— Alezredes, ideiglenesen felmentem a beosztásából. Adja le a fegyverét, és kövessen engem.

Amikor lehajtott fejjel elindult mellette, a katonák hallgattak. Nem volt diadalérzés. Csak igazság.

Távozás előtt a nő még egyszer a sorfal felé fordult, és halkan, de határozottan mondta:

— Az egyenruha nem jog a megalázásra. Hanem felelősség.

Aznap az alakulatban szokatlan csend volt.

De ez a csend végre a megkönnyebbülés csendje volt.