Az apósom az ágy szélén ült, görnyedten, mintha egy láthatatlan súly nyomná lefelé. A feje lehajtva, a kezei remegtek. Nem mert rám nézni. Mögötte állt az anyósom. A kezében egy konyhai sodrófa volt. Ugyanaz, amellyel minden reggel tésztát nyújtott. Csakhogy most nem liszt volt rajta. A levegőben feszültség és valami kimondatlan félelem vibrált.

— Mit csinálsz?! — tört ki belőlem ösztönösen.

A hangom éles volt, de ő teljesen nyugodt maradt. Lassan megfordult. Nem láttam rajta meglepetést, sem bűntudatot. Csak hidegséget. Ürességet.

— Ne avatkozz bele — mondta halkan, de keményen. — Ez nem a te dolgod.

Az apósom végre rám emelte a tekintetét. Abban a pillanatban megértettem, hogy ez nem egyszerű fájdalom. Szégyen volt benne. És teljes beletörődés. Egy ember tekintete, aki már nem vár segítséget.

— Én tehetek róla… — suttogta. — Megérdemlem. Kérlek… hagyd abba.

Elindultam felé, de az anyósom elém lépett, mintha el akarná zárni tőlem.

— Tíz éven át hazudott nekem — sziszegte. — Tíz éven át. A pénz, a nyugdíj, a kölcsönök… mind elment a szerencsejátékra. Én dolgoztam, vittem a háztartást, fizettem a szívgyógyszereit. Tudod, hányszor ígérte meg, hogy ez volt az utolsó?

Nem tudtam válaszolni. A szavai jobban fájtak, mint bármilyen kiáltás.

— De ez… ez erőszak — mondtam végül halkan. — Ez nem megoldás.

Keserűen elmosolyodott.
— És tönkretenni egy családot nem erőszak? Mindenünket eljátszani? Én csak gondoskodom róla, hogy ne felejtse el.

A szobában gyógyszerek szaga keveredett az elhasználódott élettel és a reménytelenséggel. Akkor értettem meg igazán: a kékes-fekete foltok a hátán nem egy esés nyomai voltak. Ez nem egyszeri dolog volt. Ez rendszer volt. Csendes. Rejtett. Hosszú ideje tartó.

Hívtam a mentőket és a rendőrséget. Az anyósom nem tiltakozott. Leült egy székre, és a semmibe bámult, mintha már mindent lezártak volna benne.

Az apósomat kórházba vitték. Az orvosok később azt mondták, ha még néhány hétig így folytatódik, a következmények visszafordíthatatlanok lettek volna. Nemcsak testileg, hanem lelkileg is.

És mégis, a legszörnyűbb csak ezután következett.

Néhány nappal később az ötéves fiam megkérdezte:
— Anya… a nagypapa most már nem fog éjszaka sírni?

Megfagyott bennem a vér.
— Te… hallottad őt?

Bólintott.
— Sokszor. Azt hittem, a felnőttek nem sírnak. De ő mindig nagyon halkan sírt.

Abban a pillanatban rosszul lettem. Rájöttem, hogy mindez végig a közelünkben történt. Egy vékony fal mögött. Abban a házban, amit biztonságosnak hittünk.

Az anyósom ellen most eljárás folyik. Az apósom kezelést kap, és alig beszél. Én pedig minden nap ugyanazt a kérdést teszem fel magamnak: hány „elesésből származó zúzódást” nem akarunk észrevenni? Hány ember él csendes pokolban, amely nem kiabálással kezdődik, hanem ezekkel a szavakkal: „Semmi baj… majd elmúlik.”

Az igazság sokkal félelmetesebb volt, mint gondoltam. Mert nem idegenekről szólt egy újság hasábjain. Hanem rólunk. A családunkról. És a hallgatásról, amely néha éppolyan pusztító, mint az ütések.