Egy idős asszony, elnyűtt kabátban és régi cipőben, lassú léptekkel belépett a város egyik legelőkelőbb éttermébe. Alig tett néhány lépést, amikor a bejáratnál álló hostess megállította, és lenéző hangon megszólította:

— Asszonyom, ez egy nagyon drága étterem. Attól tartok, itt nem fog tudni vacsorázni.

— Tudom. De van elég pénzem, — felelte az asszony nyugodtan, minden indulat nélkül.

Látható kelletlenséggel egy félreeső asztalhoz vezették, szinte a fal mellé. A vendégek, akik hófehér abroszok mellett ültek, kíváncsian és gúnyosan méregették. Összesúgások, kárörvendő mosolyok terjedtek a teremben. Ki lehet ez az öregasszony, aki ide merészkedett, ahová csak gazdag és befolyásos emberek járnak?

Amikor a pincér odalépett hozzá, az asszony halkan megkérdezte:

— Mi a legolcsóbb étel az étlapon?

— Zöldségleves… bár attól tartok, még ez is túl drága lehet önnek, — válaszolta kétkedő mosollyal.

— Akkor azt kérem, — mondta egyszerűen.

A szomszédos asztalnál néhány férfi hangosan felnevetett. Mások is csatlakoztak hozzájuk. A teremben érezhetővé vált a megvetés. „Egy szegény öregasszony, aki csak egy levesre futja” — suttogták.

Ám ekkor valami váratlan történt.

Amikor a levest felszolgálták, az asszony lassan felemelte a kanalat, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Az étterem tele volt zajjal, poharak csilingelésével, beszélgetésekkel. Senki sem figyelt rá.

Majd hirtelen csend lett.

Először egy asztalnál hallgattak el. Aztán még egynél. A hostess elsápadt, amikor az ajtó felé nézett. Az ajtók kinyíltak.

Több elegáns öltönyös férfi lépett be, határozott mozdulatokkal. Az egyikük a hostesshez fordult:

— Hol van Koval Anna asszony?

A nő remegő kézzel mutatott a terem végében ülő idős asszony felé.

A férfiak azonnal odamentek hozzá. A nevetés megszűnt. A vendégek visszafojtott lélegzettel figyeltek.

— Elnézést kérünk a várakozásért, — mondta az egyik férfi tisztelettel. — Készen állunk.

Az asszony lassan felállt. Tartása megváltozott, tekintete határozott lett. Körbenézett, majd halkan megszólalt:

— Még nem végeztem.

A hostesshez fordult:

— Mióta dolgozik itt?

— Öt éve… — suttogta a nő.

— És öt év alatt sem tanulta meg, hogy egy hely értékét nem a vendégek ruhája, hanem az emberség határozza meg.

Ekkor az egyik férfi hangosan megszólalt:

— Engedjék meg, hogy bemutassam: Koval Anna asszony, jótékonysági alapítvány alapítója és ennek az étteremnek a fő befektetője.

A teremben döbbent moraj futott végig. Többen elsápadtak, mások lehajtották a fejüket. A szégyen tapintható volt.

— Ma szándékosan értesítés nélkül jöttem, — folytatta az asszony. — Látni akartam, milyen ez a hely valójában.

Egy borítékot tett a pultra.

— Holnaptól új vezetése lesz az étteremnek. Ön pedig… — a hostessre nézett, — itt befejezte a munkáját.

Mielőtt távozott volna, még hozzátette:

— Soha ne ítéljenek meg senkit a külseje alapján. Néha az, akit lenéznek, tanítja a legfontosabb leckét.

Aznap este sok vendég érintetlenül hagyta a drága fogásokat. Mert a legkeserűbb íz nem az ételben volt, hanem abban a szégyenben, amelyet magukkal vittek.