Meglepetést akart. A front zajai, a folyamatos félelem és feszültség után csak egyetlen nyugodt, emberi pillanatra vágyott.

Csendben nyitotta ki a kaput. A ház furcsán élettelennek tűnt: csak a konyhában égett a villany. A hátsó udvar felől azonban halk, elnyújtott zaj hallatszott. Nem lépések voltak. Inkább csoszogás. Mintha valaki alig bírná vonszolni a lábát.

Összeszorult a gyomra.

A fészerhez ment. Az ajtó nem volt bezárva. Belülről egy régi vödör támasztotta meg. Félrehúzta az ajtót.

Bent, koszos takarók kupacán, az édesanyja ült.

Görnyedt volt, arca beesett, szeme alatt sötét karikák. Ujjai feldagadtak, bőre a hidegtől kirepedezett. Egy régi, elszakadt pulóvert viselt. Mellette egy tál állt, benne romlott kása maradéka, tetején penésszel. A nyirkos hideg szaga megcsapta az orrát.

Amikor meglátta a fiát, összerezzent.

– Fiam… te csak három nap múlva jöttél volna… – suttogta.

– Anya… miért vagy itt? – a hangja elcsuklott.

Lesütötte a szemét.

– Így… mindenkinek jobb…

Amikor fel akart állni, észrevette a mély nyomokat a csuklóján. Mintha kötelek szorították volna hosszú ideig.

Abban a pillanatban megértette:
nem itt lakott.
Ide zárták.

Berohant a házba. A felesége a konyhában állt, telefon volt a kezében. Amikor meglátta, elsápadt.

– Te… már itthon vagy? – hebegte.

– Miért van az anyám bezárva a fészerbe? – kérdezte, minden szava élesen vágott.

A nő hallgatott, majd leült, mintha hirtelen elfogyott volna az ereje.

– Nem tudod, milyen volt – kezdte. – Egyedül maradtam. A ház, a pénz, minden… és ő. Folyton megalázott.

– Megalázott? – felelte hidegen. – Az a nő, akit most láttam, inkább úgy néz ki, mint akit megtörtek.

A felesége összeszorította az ajkát.

– Megtalálta az iratokat – vallotta be halkan. – Orvosi papírokat.

Megdermedt.

– Milyen iratokat?

A nő a hűtőn lévő borítékra mutatott. Amikor kinyitotta, megszédült. Orvosi jelentés. Terhesség megszakítása. Dátum. Aláírás.

– Tudott róla – folytatta a feleség. – Zsarolt. Azt mondta, elmondja neked. Hogy kidobsz. Hogy nem vagyok „igazi feleség”.

Felnézett rá.

– És ezért bezártad?

A nő sírni kezdett. De nem bűntudat volt a könnyeiben, hanem pánik – annak az embernek a pánikja, akinek összeomlik a hazugsága.

– Féltem… – ismételgette. – Féltem mindent elveszíteni.

Ekkor értette meg a legszörnyűbbet:
nem gyűlölet volt.
Félelem és önzés.

Visszament a fészerhez, karjába vette az anyját. Könnyű volt. Túl könnyű. Mintha lassan kifolyt volna belőle az élet.

– Bocsáss meg… – suttogta az asszony. – Nem akartam tönkretenni a családodat.

Ez a mondat jobban fájt, mint bármi más.

Hívta a mentőket. A rendőrséget. A parancsnokát.

A felesége az ajtóban állt, és csak ismételgette:

– Én csak azt védtem, ami az enyém.

Nem azt, hogy „mi”.
Nem a „családot”.

Azon az éjszakán megértette: a háború nem ért véget a hazatérésével. Csak más alakot öltött.
És néha a legveszélyesebb ellenség az, akit egykor úgy hívtál: „szerelmem”.