Nyolcvankét évesen az ember megtanul láthatatlanná válni.

Lassan odaléptem az asztalhoz, és finoman megkocogtattam egy villával a tányér szélét. A hang halk volt, szinte jelentéktelen, mégis sorra elhaltak a beszélgetések. Mintha valaki lekapcsolta volna a zajt.

– Elnézést – szólaltam meg nyugodtan. – Szeretnék én is mondani néhány szót. Talán utoljára ebben a házban.

A fiam elmosolyodott. Úgy gondolta, csak egy újabb öregkori szeszély. Valaki sóhajtott, mások a levegőben tartották a poharukat. Én azonban tisztán láttam mindannyiukat. Abban a pillanatban mintha lehullottak volna róluk az évek óta viselt álarcok.

Az asztalra támaszkodtam. A kezem enyhén remegett, de a hangom határozott maradt.

– Ezt a házat – kezdtem – az apátokkal együtt építettük, a saját kezünkkel. Kőről kőre. Amikor Max még kicsi volt, egy szerszámosládában aludt, mert nem volt ágyunk. Maltert kevertem, deszkákat cipeltem, a kertben dolgoztam, főztem, mostam, gyógyítottam. Aztán eltemettem a férjemet… és itt maradtam egyedül.

Sűrű csend ereszkedett a szobára. Még a televízió is elhallgatott egy pillanatra, mintha érezné, hogy most nincs helye a zajnak.

– Ezekben az években – folytattam – ti ide pihenni jártatok. Enni, inni, nevetni. Én szolgáltam. Takarítottam. Hallgattam. Azt hittem, ez a rendje. Hogy az én helyem ott van, ahol másoknak kényelmes.

A falnak támasztott felmosóra néztem, majd újra a fiam szemébe.

– Ma este te ezt hangosan is kimondtad. Köszönöm. Most rajtam a sor, hogy én is emlékeztesselek benneteket valamire.

A régi kötényem zsebéből elővettem egy négyrét hajtott borítékot. Max azonnal felismerte. Tudta, mi van benne.

– Fél évvel ezelőtt – mondtam nyugodtan – átírattam a házat, a telket és a megtakarításaimat. Nem rád. Nem az unokámra. És nem azokra a rokonokra, akik csak ünnepekkor teszik ide a lábukat.

Valaki hirtelen letette a poharát. A menyem elsápadt.

– Mindez – intettem körbe a szobában – most egy alapítványé, amely egyedül élő időseknek segít. Olyan embereké, akik nevemen szólítanak, és megkérdezik, hogy vagyok.

A fiam felugrott.

– Megőrültél?! – kiáltotta. – Ez most vicc?

– Nem – feleltem halkan. – A vicc az ajándék volt. Ez pedig a következménye.

Vettem egy mély levegőt.

– Az ünnepek után elköltözöm. Egy kis házba, ahol valóban várnak rám. Itt már nem vagyok sem háziasszony, sem néma cseléd.

A szoba egyszerre telt meg hangokkal. Felháborodás, magyarázkodás, sírás. Max kiabált, a felesége zokogott, a rokonok tanácstalanul néztek egymásra. De nem volt kit hibáztatni. Csak egy igazság állt ott mezítelenül, amelyet túl sokáig nem akartak meglátni.

Felvettem a kabátomat, lassan, megfontoltan. Az ajtóban megálltam, felemeltem a felmosót, és a szoba közepére állítottam.

– Itt hagyom nektek. Talán hasznotokra válik. Hogy ne felejtsétek el a helyeteket.

Kiléptem a fagyos éjszakába. A hó csendesen hullott, eltüntetve minden nyomot. És hosszú évek óta először könnyűnek éreztem magam. Mert a tisztelet nem a kortól és nem a rokonságtól függ. Hanem döntés kérdése. És ezen az estén én meghoztam a sajátomat.