Fogalmam sem volt róla, hogy a biztonsági kamerák felvételei ennél sokkal rémisztőbb igazságot fognak feltárni.

Ez a kis üzlet nem csupán a megélhetésemet jelentette. Szinte az otthonom volt. Ismertem minden polcot, minden dobozt a raktárban, minden árucikket fejből. Ezért tűnt fel azonnal, hogy valami nincs rendben. Először egy prémium sajt tűnt el. Aztán még egy. Később drága kávé, minőségi hús — mindig a legértékesebb termékek, soha nem az olcsóbbak.

Eleinte leltárhibára gyanakodtam. Később figyelmetlenségre. De amikor a helyzet újra és újra megismétlődött, a gyanú egyre erősebb lett. A raktárhoz könnyen csak az alkalmazottaim fértek hozzá.

Összehívtam őket a személyzeti helyiségbe. Nyugodt hangon beszéltem, bár belül forrt bennem az indulat. Az arcukon őszinte meglepetés és sértettség látszott. Mindannyian tagadták, hogy bármi közük lenne hozzá. Mégis, valaki rendszeresen, módszeresen megkárosított.

Végül összegyűjtöttem a térfigyelő kamerák felvételeit több hétre visszamenőleg, és átadtam a rendőrségnek. Egy egyszerű ügyre számítottam. Egy tolvaj, egy jelentés, egy lezárt történet. Nem voltam felkészülve arra, amit együtt láttunk.

A felvételeken sokáig semmi különös nem történt. Üres bolt, mesterséges fény, teljes csend. Aztán az egyik rendőr megállította a képet és kinagyította.

A polcok között mozgott valami.

Első pillantásra gyereknek tűnt. A teste görnyedt volt, szinte a földhöz simulva haladt, hihetetlen csendben. Kilépett az árnyékból, kinyújtotta a kezét, és rendkívüli pontossággal emelte le a legdrágább sajtot. Nem vert le semmit. Nem sietett. Olyan volt, mintha minden mozdulatát előre begyakorolta volna.

Amikor egy másik kamera a raktárnál mutatta ugyanazt az alakot, megfagyott bennem a vér. Ott kiegyenesedett. Nem gyerek volt, hanem egy felnőtt férfi. Csontsovány, koszos, szakadt ruhákban. A kapucni részben eltakarta az arcát, de egy pillanatra a kamerába nézett.

A szemei üresek voltak. Éhesek. Nem láttam bennük félelmet, csak nyers ösztönt.

Kiderült, hogy mindig ugyanabban az időpontban jelent meg, az éjszaka közepén. Nem tört be. Nem feszítette fel az ajtókat. Már bent volt.

A raktárban, egy régi hűtő mögött — ahol a kamerák nem láttak — egy szűk műszaki rés húzódott. Onnan jött elő. Oda tűnt el.

Amikor elhúztuk a hűtőt, elviselhetetlen bűz csapott meg minket. Bent valaki ideiglenes menedéket alakított ki magának: kartonok, rongyok, üres csomagolások a legdrágább termékekből. Hónapok óta ott élhetett. Aludt néhány méterre azoktól az áruktól, amelyeket nap mint nap családoknak, gyerekeknek adtam el.

Ez a felismerés teljesen megrendített.

A férfit két nappal később fogták el a környéken. Kimerült volt, átfázott, alig beszélt. Csak azt ismételgette, hogy éhes volt, és nem akart senkinek ártani.

Azóta, amikor este bezárom az üzletet, mindig még egyszer körbenézek. Nem a lopástól félek. Hanem attól a gondolattól, amit akkor értettem meg igazán:
néha a legnagyobb veszély nem kívülről jön.
Néha egészen közel van hozzánk — csendben, láthatatlanul.