Még az apró anyajegy is ott volt az arcomon, pontosan ott, ahol az enyémen. Minden részlet kísértetiesen egyezett. Egyetlen dolog nem: a halálozás dátuma. Egy évszám, amely még el sem érkezett.

Zúgni kezdett a fülem, a lábam megremegett. A virágok kihullottak a kezemből, és a hideg márványba kapaszkodtam, hogy el ne essek. Újra és újra elolvastam a feliratot, remélve, hogy tévedek, hogy félreértem.

A keresztnév. Az enyém.
A vezetéknév. A férjemé. Az, amelyet az esküvő után viselni akartam.

Abban a pillanatban minden összeomlott bennem.

Először arra gondoltam, hogy valami beteg tréfa. Aztán arra, hogy puszta véletlen. De minél tovább álltam ott, annál világosabb lett: ez nem hiba volt. Ez a sír nem egy idegené volt. Nekem készült.

Hátraléptem, mintha a sírkő képes lenne utánam nyúlni. A levegő elfogyott körülöttem, a mellkasom fájdalmasan összeszorult. Leültem a földre, és kétségbeesetten próbáltam felidézni mindent, amit a férjem első feleségéről tudtam. Soha nem mondta ki a nevét. Soha nem mutatott róla fényképet. Mindig ködös, általános mondatokkal beszélt, mintha szándékosan törölni akarná a múltat.

Most már értettem: nem a fájdalom hallgattatta el, hanem a félelem.

Ekkor vettem észre egy idős asszonyt a szomszédos sírnál. Reszkető hangon megkérdeztem tőle, mióta van itt ez a sír. Hosszan nézett rám, majd elsápadt.

— Jaj, Istenem… megszólalásig hasonlít rá — suttogta.

— Kire? — kérdeztem alig hallhatóan.

— Arra a nőre, akit ide temettek néhány éve. Mindenki észrevette akkoriban. A férje azt mondta, balesetben halt meg, de…

— De mi?

Körülnézett, majd lehalkította a hangját:
— A koporsó zárva volt. És a rendőrség még sokáig kijárt hozzá.

Nem vártam tovább. Futni kezdtem kifelé a temetőből, botladozva, kapkodva a levegőt. Egyetlen gondolat lüktetett bennem: beszélnem kell vele.

Amikor hazaértem, már otthon volt. Nyugodtan ült a konyhában, mintha várt volna. Amint meglátott, mindent megértett. Nem kérdezett semmit. Nem lepődött meg.

— Ott voltál — mondta csendesen.

Szó nélkül elé tettem a telefonomat a sírkőről készült képpel.

— Magyarázd meg.

Hosszú ideig hallgatott, majd olyan mondat hagyta el a száját, amitől megfagyott bennem a vér:

— Nem így akartam, hogy megtudd.

Az első felesége valóban meghalt. De nem balesetben. Rájött, hogy a férfi olyan nőket keresett, akik kísértetiesen hasonlítottak rá. Ő ezt sorsnak nevezte. A rendőrség veszélyes megszállottságnak.

Amikor a nő el akarta hagyni, minden tragédiába fordult. Az ügyet lezárták. Állítólag nem volt elég bizonyíték.

És én… én voltam a következő.

A megismerkedésünk nem volt véletlen. A túlzott őszintesége. Az, hogy nem akarta, hogy a temetőbe menjek. Még az esküvő is.

A sír már készen állt.

Azon az éjszakán elmentem. Csomag nélkül. Magyarázat nélkül. Egyszerűen eltűntem. Ma egy másik városban élek, más néven, és minden nap hálát adok egyetlen döntésemért: hogy akkor elmentem arra a sírra.

Néha még mindig álmodom róla. Ott állok a kő előtt, és a saját arcom néz vissza rám a márványból. És minden alkalommal ugyanarra jutok: ha azon a napon nem mentem volna el, ezt a történetet ma már senki sem mesélné el.