Minden reggel ugyanabban az időben lépett be a kis hentesüzletbe egy idős asszony. Alacsony volt, kissé görnyedt, kopott kabátot viselt, és egy régi, nyikorgó kerekes kocsit húzott maga után.

– A szokásosat… negyven kiló marhahúst – mondta halkan, miközben gondosan összehajtogatott bankjegyeket tett a pultra.

A fiatal hentes eleinte nem tulajdonított jelentőséget a dolognak. Arra gondolt, talán nagy családja van, vagy közösségnek főz. De ahogy teltek a napok, majd a hetek, a vásárlás újra és újra megismétlődött. Pontosan ugyanaz a mennyiség. Minden egyes nap.

Az asszony alig beszélt, soha nem nézett a szemébe. Felpakolta a húsos csomagokat, és szó nélkül távozott. Utána különös szag maradt: fémes, hideg, nyugtalanító.

Hamar elindultak a találgatások a piacon.
– Kóbor kutyákat etet.
– Illegális kifőzdét működtet.
– Ennyi húst senki nem vesz ok nélkül.

A hentes próbálta elhessegetni a gondolatokat, de végül a kíváncsiság győzött. Egy este elhatározta, hogy követi az asszonyt.

A nő lassan haladt, mégis határozottan. Átvágott a város szélén, elhagyatott garázsok mellett, egészen egy régi, bezárt gyárig, amely évek óta üresen állt. Bement az épületbe, majd eltűnt. Húsz perc múlva jött ki – a kocsi üres volt.

A harmadik napon a hentes nem bírta tovább. Amikor az asszony bement, ő is követte.

Odabent hideg volt, a levegő nehéz. Tompa hangok visszhangoztak. Amikor benézett az egykori csarnokba, megfagyott benne a vér.

Emberek voltak ott. Sok ember. Férfiak, nők, fiatalok és idősek. Soványak, kimerültek, takarókba burkolózva. Néhányan a betonpadlón ültek, mások rozsdás gépeknek dőltek. Mindannyian ételt tartottak a kezükben.

A terem közepén az idős asszony állt. Kabát nélkül, vastag pulóverben. Főtt, forró húst osztott szét.

– Lassan… mindenkinek jut – mondta nyugodtan.

Ez nem bűnszervezet volt. Nem illegális tevékenység.
Ez egy menedékhely volt. Hajléktalanoknak. Olyan embereknek, akikről a város már rég megfeledkezett.

Amikor meglátta a hentest, nem ijedt meg.

– Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki követni fog – mondta csendesen.

Elmesélte a történetét. Évekkel korábban a fia, aki ebben a gyárban dolgozott mérnökként, elvesztette az állását a bezáráskor. Nem sokkal később véget vetett az életének. Az asszony egyedül maradt. Ez a hely lett az emlékei és a fájdalma központja.

Eladta a lakását, a bútorait, mindenét. A nyugdíját pedig teljes egészében arra költötte, hogy ételt adjon azoknak, akiknek senkijük sem maradt.

– A fiamat nem hozhatom vissza – mondta halkan. – De nem hagyom, hogy mások is így tűnjenek el.

A hentes megrendülten távozott.
Mégis, néhány nappal később felhívta a rendőrséget.

Amikor a járőrök megérkeztek, az asszony nyugodtan várta őket. Minden irata nála volt.
De letartóztatás helyett szociális munkások, orvosok és önkéntesek érkeztek.

A történet gyorsan bejárta a sajtót. A várost csendes szégyen járta át.

És a hentes?
Másnap bezárta az üzletét.
Aztán kiakasztott egy táblát:

„Minden este ingyen meleg étel azoknak, akiknek nincs hová menniük.”

Néha a legmegrázóbb titok nem egy bűntény.
Hanem az a közöny, amellyel elfordítjuk a tekintetünket.