A langyos víz lassan folyt végig a fiatal férfi mozdulatlan testén. Az ápolónő gépiesen mosta őt, amikor az ujjai különös egyenetlenségeket tapintottak ki a hátán. Megállt. Először azt hitte, felfekvések vagy régi műtéti hegek lehetnek. Közelebb hajolt, jobban megnézte — és a szíve hevesen összeszorult.

A férfi háta tele volt hegekkel. Mélyekkel, szabálytalanokkal, különböző időkből származókkal. Némelyik már begyógyult, mások vörösek és gyulladtak voltak, mintha nemrég keletkeztek volna. Ezek nem betegség nyomai voltak. Ezek az erőszak jelei voltak.

Az ápolónő visszatartotta a lélegzetét.

— Istenem… — suttogta.

A fiatal férfi megmozdította a szemét, és ránézett. A tekintetében nemcsak fájdalom volt, hanem mély félelem, kétségbeesés és egy néma segélykiáltás. Nem tudott beszélni. Nem tudott mozogni. De a szeme mindent elárult.

Az ápolónő folytatta a mosdatást, de a kezei remegtek. Ahogy haladt tovább, újabb zúzódásokat vett észre a csípőjén, furcsa nyomokat a csuklóján. Semmi sem utalt orvosi beavatkozásra. Valaki rendszeresen bántalmazta őt.

Amikor a segédápoló kiment a helyiségből, és egy rövid időre kettesben maradtak, az ápolónő közelebb hajolt hozzá.

— Fáj? — kérdezte halkan.

A férfi lassan egyet pislogott.

Az ápolónőnek eszébe jutott egy régi képzés a teljesen bénult betegek kommunikációjáról.

— Ha valaki bánt téged… pislogj hármat.

Pár másodperc telt el. Aztán egy pislogás. Még egy. És a harmadik.

Az ápolónő lába megremegett.

Abban a pillanatban megértette, hogy ebben a kórházban valami szörnyű dolog zajlik. És ez a fiatal férfi nem egyszerű beteg — hanem áldozat.

A fürdetés után visszavitte őt a kórterembe, de képtelen volt csak úgy elmenni. Egész éjjel a hegek képei és a férfi tekintete kísértette. Másnap hajnalban korábban érkezett, és titokban átnézte a kórlapját.

Amit ott talált, még jobban megrázta.

A dokumentáció szerint minden sérülés „a kórházi felvétel előttről származott”, az állapota pedig „stabil, szövődménymentes” volt. Egy szó sem esett az új sérülésekről. Valaki tudatosan eltüntette az igazságot.

Az ápolónő figyelni kezdett. Gyorsan feltűntek a gyanús részletek: az éjszakai műszakokban mindig ugyanazok az emberek jártak be hozzá; bizonyos „kezelések” után az állapota romlott; és pánik jelent meg a szemében, amikor egy bizonyos orvos közeledett a folyosón.

Egy éjszaka újra bement hozzá, azzal az ürüggyel, hogy megméri a vérnyomását. A férfi sírt. Hang nélkül. Könnyei lassan gördültek le az arcán.

Az ápolónő megfogta a kezét.

— Segíteni fogok. Megígérem — suttogta.

Tudta, hogy mindent kockára tesz. Mégis, másnap bekapcsolta a diktafont a köpenye zsebében, később pedig a telefonja kameráját is használta. Egyetlen hiba elég lett volna ahhoz, hogy mindent elveszítsen.

De hallgatni már nem tudott.

Néhány nap alatt elegendő bizonyítékot gyűjtött össze.

A botrány gyorsan kirobbant. Vizsgálatok, kihallgatások, ellenőrzések követték egymást. Több dolgozót azonnal elbocsátottak, mások ellen büntetőeljárás indult. Kiderült, hogy a súlyosan mozgásképtelen betegek „ellátása” mögött évek óta rendszeres bántalmazás zajlott azokkal szemben, akik nem tudtak segítséget kérni.

A fiatal férfit átszállították egy másik klinikára. Távozásakor hosszan az ápolónőre nézett. A szemében először jelent meg valami más: egy alig észrevehető mosoly. De valódi volt.

Az ápolónő elveszítette az állását.

Soha nem bánta meg.

Mert néha ahhoz, hogy megmentsünk egy életet, fel kell áldoznunk a saját nyugalmunkat.