Mellette egy idegen férfi állt. A keze meleg volt, érdes a munkától, és óvatosan fogta az övét, mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz neki.

— Gyere — mondta halkan.

A hangjában nem volt sem szánalom, sem megvetés. Csak nyugalom. Ez jobban megrendítette őt, mint apja hideg szavai.

A férfi egy kis, roskadozó házba vezette a falu szélén. A padló nyikorgott, a levegőben nedves fa és füst szaga terjengett. A szegénység itt nem átmeneti volt, hanem régóta jelen lévő állapot. Mégsem érződött benne kegyetlenség. A férfi leültette, vizet adott neki, majd egy darab kenyeret tett elé.

— Nem tudom, mit mondtak rólam — szólalt meg egy idő után. — De soha nem foglak bántani.

Aznap éjjel nem aludt. Számára a sötétség mindig is létezett, de a félelem most új alakot öltött. Kiabálásra, durvaságra, megaláztatásra számított. Semmi ilyesmi nem történt. A férfi a földön aludt, neki adva az egyetlen ágyat.

Napok teltek el. Aztán hetek. A férfi hajnalban elment, és késő este tért vissza, mindig hozva valamit: egy almát, egy darab kenyeret, néha egy meleg kendőt a piacról. Mesélni kezdett neki a világról. Arról, milyen illata van az esőnek vihar előtt. Hogyan csendesedik el a levegő alkonyatkor. Milyen hangjai vannak a reggelnek, amikor az élet lassan felébred. Soha senki nem beszélt neki ilyen gyengéden az életről.

Egy napon megkérdezte:
— Miért nem haragszol rám? Vak nőt kellett elvenned.

A férfi sokáig hallgatott.
— A szegénységet én választottam — mondta végül. — Téged nem. Ezért az a dolgom, hogy soha ne bánj meg semmit.

Néhány hónap múlva olyasmi történt, amire senki sem számított.

Az apja megjelent a házuknál. Kemény volt és hajthatatlan, biztos abban, hogy igaza volt. Látni akarta, hogy a „szégyen” pontosan úgy él, ahogy megérdemli — nyomorban. Panaszokra, sírásra számított. Ehelyett zenét hallott.

Hegedű hangja szűrődött ki a házból. Tiszta, mély, megrázó dallam. Megtorpant. A veje, akit „koldusnak” nevezett, az ablaknál ült és játszott. Mellette pedig vak lánya ült, és mosolygott. Igazán, őszintén — úgy, ahogy még soha.

— Mi… mi ez? — suttogta az apa.

— Ő a férjem — felelte nyugodtan a lány. — Zenész. Egyszerű életet választott. A gazdagság gyakran megkeményíti az embereket. A szegénységtől viszont senki sem fél.

Az apa elsápadt. Nem tudta, hogy ez az ember lemondott az örökségéről a szabadságért. Nem tudta, hogy a lánya először érzi magát értékesnek. Szeretettnek.

— Boldog vagy? — kérdezte megtörten.

— Igen — válaszolta a lány. — Mert itt nem néznek rám. Itt meghallgatnak.

Az apa tántorogva távozott. Aznap éjjel szélütés érte. A családot pánik és bűntudat járta át. A nővérek sírtak, felidézve gúnyos szavaikat és közönyüket.

Ő pedig…
A férje kezét fogta, és hallgatta, ahogy az eső kopog az ablak mögött.

Néha a sors nem kiabál — csendben büntet.
Néha azok, akiket semminek tartanak, mindenné válnak.
És néha a legkegyetlenebb döntés egy olyan élet kezdetévé lesz, amelyről senki sem mert álmodni.