— Ugye ezt nem gondolja komolyan? — szólalt meg gúnyosan egy fiatal orvos, le sem véve a szemét a monitorról. — Kisasszony, ez nem egy rutinbeavatkozás. Egy kart veszítünk el. És talán egy embert is.

Anna a fal mellett állt, ujjai olyan erősen szorultak ökölbe, hogy az ízületei kifehéredtek. Nem vitatkozott. Nem mentegetőzött. Csak előrelépett egyet, és halkan, mégis rendíthetetlen nyugalommal mondta:

— Ha nem pontosan így állítják el a vérzést, ahogy mondom, hét percen belül visszafordíthatatlan sokk lép fel. Először nem fogják észrevenni. De belehal.

Az orvosok összenéztek. A hangjában nem volt pánik, sem önteltség. Csak hideg, nyugtalanító bizonyosság.

— Miből gondolja ezt? — kérdezte az osztályvezető főorvos, akit vasfegyelme és kérlelhetetlen tekintélye miatt mindenki ismert.

Anna egy pillanatra elhallgatott. És ekkor a kapitány kinyitotta a szemét. Halálsápadt volt, az ajkai kékesek, de a tekintete tiszta maradt. Lassan Anna felé fordította a fejét — és ekkor olyasmi történt, amire senki sem számított.

A sebesült tiszt összeszedte maradék erejét, felemelte az ép karját, és tisztelgett.

Szabályosan. Katonásan. Az utolsó leheletéig.

— Bajtárs… — rekedten szólalt meg. — Egészségügyi tiszt… felismerem magát.

Egy műszer a földre esett. Valaki káromkodott az orra alatt. A főorvos arca elsápadt.

— Ismerik egymást? — kérdezte óvatosan.

Anna lehunyta a szemét, majd halkan megszólalt:

— Katonaorvos voltam. Tábori sebészet. Keleti bevetés. Nyolc évvel ezelőtt.

A szavak súlyosan lebegtek a levegőben, mint egy kimondott ítélet.

A kapitány halványan elmosolyodott.

— Nélküle… — köhögte, — nem tértem volna vissza arról az akcióról. Sem én. Sem az egység fele.

Többé senki sem nevetett.

A műtét Anna módszere szerint folytatódott. Nem tankönyvek alapján. Nem protokollok szerint. Hanem olyan tapasztalatokra építve, amelyekért általában vérrel fizetnek. A vérzést sikerült elállítani. A kart megmenteni. Egy órával később a kapitán állapota stabil volt.

Amikor mindennek vége lett, a főorvos hosszan nézett Annára, majd csendesen megkérdezte:

— Miért hagyta abba?

Anna hallgatott egy ideig, levette a kesztyűjét, és lassan felelt:

— Mert azon a napon nem tudtam megmenteni a férjemet. Ő parancsnok volt. Én orvos. És ez sem volt elég.

Attól a pillanattól kezdve senki sem hívta többé „az újnak”.
Az ápolók nem suttogtak mögötte.
Az orvosok nem kérdőjelezték meg ok nélkül.

És a főnővér, aki harminc éve dolgozott a pályán, egyszer csak ennyit mondott:

— Sok jó szakembert láttam már. De ilyen tekintetet… soha. Ebben háború van. És igazság.

Anna tovább dolgozott. Csendben. Feltűnés nélkül.
És valahányszor súlyos sérült érkezett a kórházba, mindig akadt valaki, aki így szólt:

— Hívjátok Annát.
Ha ő itt van — még van esély.

És többé senki sem nevetett.