A bőröndből nem por vagy penész szaga áradt, hanem valami sokkal nehezebb, nyomasztóbb érzés — mintha maga a fájdalom itta volna át a tárgyakat.

— Ez meg mi? — suttogta zavartan az egyik biztonsági tiszt.

A közelben álló kollégák lassan odagyűltek. Néhány utas megállt, mások ösztönösen elfordították a fejüket. Az idős asszony mozdulatlanul állt, csak az ujjai remegtek.

— Azt mondta, ajándékokat visz — szólalt meg határozott hangon a műszakvezető. — Kiézek ezek a dolgok?

Az asszony lehunyta a szemét. Egy könny lassan végiggördült ráncos arcán.

— Az unokáimé volt… — felelte alig hallhatóan.

— Volt? — kérdezett vissza a férfi. — Úgy tudtam, hozzájuk utazik.

Az asszony mély levegőt vett, mintha minden szó fájna.

— Már nincsenek unokáim. Hazudtam.

A körülöttük lévő térben hirtelen síri csend lett. A repülőtér állandó zaja mintha megszűnt volna létezni.

Az asszony lassan leült, és beszélni kezdett. Nem védekezett, nem kért kegyelmet. Csak elmondta az igazságot.

A lánya a családjával egy kisvárosban élt. Szerényen, de boldogan. Aztán egy nap baleset történt. Robbanás. Tűz. Néhány perc, amely mindent elvett. A ház porig égett. Senki sem élte túl.

— Még elbúcsúzni sem tudtam tőlük — suttogta. — Csak ezek maradtak utánuk. Nem volt szívem ott hagyni őket.

A bőrönd alján az egyik tiszt egy gondosan becsomagolt csomagot vett észre. Óvatosan kibontották. Három kis urna volt benne, kézzel írt feliratokkal.

Valaki halkan felsóhajtott, mások elfordították a tekintetüket.

— Megígértem nekik — folytatta az asszony remegő hangon —, hogy egyszer elvisszük őket a tengerhez. Mindig erről álmodtak. Akkor nem sikerült… most legalább betartom az ígéretemet.

Nem élő rokonokhoz utazott. Az óceánhoz tartott, hogy ott szórja szét azok hamvait, akik mindennél fontosabbak voltak számára.

— Tudtam, hogy nem szabadna — mondta halkan. — De nélkülük nem tudtam volna felszállni arra a gépre. Ők az egyetlen családom.

A szabályok szerint megszegte a törvényt. Fel kellett volna tartóztatni. Mégsem volt senki, aki képes lett volna ezt kimondani.

A műszakvezető félrevonult, hosszasan beszélt a rádión. Amikor visszatért, a hangja már egészen más volt.

— Hivatalosan elintézzük az ügyet. Segítünk a papírokkal. A következő járattal utazhat tovább.
— És… őszinte részvétünket fogadja.

Az idős asszony felnézett rá. A szemében nem volt pánik, sem harag. Csak mély fáradtság és csendes hála.

Amikor elindult a régi szürke bőröndjével, senki nem szólt egy szót sem. Senki nem vett elő telefont. Mindenki a saját veszteségére gondolt. Azokra az ígéretekre, amelyeket mindig „későbbre” hagyunk.

A szkenner újra működésbe lépett, bőrönd bőrönd után.
De akik tanúi voltak ennek a jelenetnek, azok számára ez a nap soha többé nem lett hétköznapi.