A kilencvenéves nagymama a hideg járólapon kúszott a kijárat felé, abban a reményben, hogy valahogy haza tud jutni. És ekkor történt valami, ami miatt sokan szégyenkezve lesütötték a szemüket.

Lassan lépett be az üzletbe, egy régi, kopott fa bottal a kezében. Minden egyes lépés fájdalmas volt számára. A lábai remegtek, a háta hasogatott, a levegőt is nehezen kapta. Mégis egyedül jött. Egész életében magára számított, és most sem akart mástól függni — még kilencvenévesen sem, magányosan.

A polcok között haladt, figyelmesen nézve az árukat. Ősz hajszálai kilógtak a kifakult kendő alól. Levett egy vekni kenyeret, megnézte az árát, majd visszatette. Ugyanezt tette a vajjal is. Hunyorított, megfordította a csomagolást, és halkan felsóhajtott.

Az árak kegyetlennek tűntek, szinte megalázónak. Egyre több terméket tett vissza, mert tudta: a kevés pénze alig lesz elég a legszükségesebbekre is.

Az üzlet zajos volt, tele siető emberekkel. Senki sem figyelt fel a törékeny idős nőre, aki nehézkesen mozgott. Aztán hirtelen megbotlott. Éles fájdalom nyilallt a lábába, és a földre zuhant. A bot kicsúszott a kezéből.

— Jaj… mennyire fáj… — suttogta remegve.

Néhány vásárló odanézett. Egy pillanatra. Aztán elfordultak. Egy nő tovább válogatta a joghurtokat, egy férfi a pénztárnál a telefonját bámulta. A nagymama megpróbált felállni, de a teste nem engedelmeskedett. Újra visszazuhant.

Könnyes szemmel nézett körbe, remegő kézzel nyúlt segítségért. Senki nem lépett oda. Egy fiatal fiú még a telefonját is elővette, hogy videót készítsen.

Már alig kapott levegőt, amikor kúszni kezdett a kijárat felé. Az egyik kezével a botba kapaszkodott, a másikkal a hideg kövön húzta magát előre. Minden mozdulat kínzó fájdalom volt. Az emberek félrehúzódtak, utat engedtek neki — de senki nem nyújtott segítő kezet. A tekintetekben sajnálat és közöny keveredett.

És ekkor valami megváltozott.

A bejáratnál hirtelen megállt egy bevásárlókocsi. Egy körülbelül tízéves kisfiú tolta, kopott kabátban. Kirántotta a kezét az édesanyjáéból, és gondolkodás nélkül odaszaladt az idős asszonyhoz.

— Nagymama… nagyon fáj? — kérdezte halkan.

Letérdelt mellé, és gyengéden megfogta a kezét.

— Ne féljen. Itt vagyok.

Majd körbenézett, és hangosan felkiáltott:

— Miért nem segít senki? Hiszen ő is ember!

Az üzletben síri csend lett. Nehéz, fojtogató csend. Sok tekintet a földre szegeződött. A szégyen tapintható volt.

Csak ezután kezdtek mozdulni a felnőttek. Valaki segítséget hívott, valaki vizet hozott. Későn. Zavartan.

A nagymamát végül ellátták. De mindenki megértett valamit azon a napon: a legfontosabbat nem az erősek, nem a sietők tették meg.

Egy gyermek emlékeztette az embereket egy egyszerű igazságra:
nem bátorság kell ahhoz, hogy segítsünk — csak annyi, hogy ne fordítsuk el a fejünket.