Az ablakon kifelé nézett, de nem az utcát látta, és nem is az alvó város csendjét. Az üveg tükrében más képek jelentek meg: betört ajtók, kihallgatóhelyiségek, elfojtott félelem azok szemében, akik egykor érinthetetlennek hitték magukat. A piacon elhangzott fenyegetés nem volt üres szó. Az ilyen emberek nem felejtenek. A megaláztatást mindig visszaadják – kamatostul.

Reggel Emma átkísérte az anyját a szomszédhoz, majd hosszú idő után először kimondta azt, amit eddig magában tartott:
— Többé nem mész vissza a piacra. Soha.

Az anyja tiltakozni akart, de Emma hangjában nem volt harag, sem idegesség. Csak egy nyugodt, hideg bizonyosság – annak az embernek a hangja, aki már meghozta a döntést.

Emma egyedül tért vissza a piacra. Egyenruha nélkül. Fegyver nélkül. Csak a telefonja volt nála és éber tekintete. A kamerák, amelyek „véletlenül” évek óta nem működtek, azon a napon hirtelen újra rögzíteni kezdtek. Az a körzeti rendőr, aki mindig azt mondta, hogy nincs bizonyíték, névtelen bejelentést kapott nevekkel, dátumokkal és pontos összegekkel. Az adóhatósághoz iratok kerültek. Az egészségügyhöz panaszok. A rendőrséghez pedig felvételek.

Az igazi fordulat azonban este következett be.

A három bandita visszatért, biztosra véve, hogy ismét egy védtelen idős asszonyt találnak majd. Ehelyett Emma ült a pult mögött, nyugodtan válogatva az almákat. Nem nézett fel azonnal. Hagyott nekik még egy pillanatot, hogy erősnek érezzék magukat. Ez volt az utolsó hibájuk.

— Na, megvan a pénz? — vigyorgott az a férfi, aki előző nap kifacsarta az anyja csuklóját.

Emma lassan ránézett.
— Nem. Egy választ hoztam.

Nevetni sem volt idejük. Perceken belül az egyik férfi kificamodott vállal feküdt a földön, a másik vérző arccal nyögött, a harmadik levegő után kapkodott, képtelen volt felfogni, hogyan mozoghat egy fegyvertelen nő ilyen pontossággal, gyorsasággal és könyörtelenséggel. Emma nem ütötte tovább őket. Leguggolt melléjük, és halkan megszólalt:
— Most figyeljetek nagyon.

Címeket sorolt fel, neveket, kapcsolati hálókat. Elmondta, ki áll már megfigyelés alatt, kinél lesz másnap házkutatás, és ki tűnik el végleg az üzleteikből. Akkor megértették: ez nem verekedés volt. Ez lezárás volt.

Egy héttel később a piac megváltozott. Eltűnt a zsarolás. Eltűntek az ordítások. A félelem is szertefoszlott. Több „érinthetetlen” sietve elhagyta a várost. Kettőt letartóztattak. Egy nyomtalanul eltűnt, és senki sem kérdezett utána.

Az emberek suttogtak. A „piaci árus lányáról” beszéltek, aki sokkal félelmetesebbnek bizonyult a banditáknál: ő volt az igazság. Az idős asszonyok évek után először kihúzták magukat. Nem ismerték a részleteket, de érezték, hogy a rettegés eltűnt.

Emma anyja később tudta meg az igazságot. Sírt – nem félelmében, hanem attól a felismeréstől, mennyi terhet hordozott a lánya némán, másokat védve, miközben ő csak fáradtnak hitte.

Emma soha nem tért vissza a szolgálatba. Az anyja mellett maradt. Néha visszament a piacra – nem árulni, csak figyelni. És mindazok, akik valaha könnyű prédának hitték a gyengeséget, most lesütött szemmel mentek el mellette.

Mert a legveszélyesebbek nem azok, akik kiabálnak és fenyegetnek.
A legveszélyesebbek azok, akik sokáig hallgatnak…
és egy nap odaállnak a gonosz és azok közé, akiket szeretnek.