Belül minden égett. Nem a szégyentől — a fájdalomtól. Attól a fájdalomtól, hogy az a gyermek, akiért egykor éltem, akiért éjszakákat nem aludtam, most ott állt, és mindenki előtt megalázott.

Körbenéztem a vendégeken, és hirtelen világossá vált számomra: egyikük sem lát bennem embert. Számukra csak egy idős asszony voltam kopott ruhában, egy zavaró részlet egy tökéletes ünnepi képben. Nevették. Könnyű volt nekik. Tudták, hogy nem fogok visszaszólni.

A zene újra felcsendült. A pincérek behozták a hatalmas tortát gyertyákkal és szikrázó díszekkel. Az emberek tapsoltak, a gyerekek örömükben kiabáltak. Az unokám mosolygott. És abban a pillanatban bennem valami végleg eltört.

Felálltam.

Először senki sem figyelt fel rám. Aztán valaki észrevette, hogy a terem közepe felé indulok. A zene elhalkult. A beszélgetések megszakadtak. A fiam összevonta a szemöldökét — látszott rajta az ingerültség.

— Egy pillanatot kérek, — mondtam hangosan. A hangom remegett, de nem gyengeségből, hanem elszántságból. — Ha már ünneplünk, én is szeretnék ajándékot adni. Nem borítékban. Szavakkal.

— Anya, hagyd abba, — szólt rám idegesen a fiam. — Ülj le.

— Nem, — feleltem nyugodtan. — Te ma már eleget beszéltél. Most én jövök.

Sír csend lett a teremben. Még a gyerekek is elhallgattak.

— Ezt a zsebkendőt, — emeltem fel, — azért adtad, hogy eltakarjam magam, és ne hozzak rád szégyent. De tudod, mivel takartam el magam egész életemben? A hallgatással. Amikor hetekig nem hívtál. Amikor éreztették velem, hogy nincs helyem az életetekben. Amikor még a saját unokám mellett sem jutott nekem szék.

Valaki zavartan megköszörülte a torkát.

— Nevettek rajtam, — folytattam, és a vendégek szemébe néztem. — Mert nincs drága ruhám, nincsenek ékszereim. De senki sem kérdezte meg, miért. Most elmondom.

Mély levegőt vettem.

— Ez az étterem, ez az ünnepség, a fiam kényelmes élete mind az én munkámmal kezdődött. Egyedül neveltem fel őt az apja halála után. Két munkahelyen dolgoztam. Évekig ugyanazt a kabátot hordtam. Mindenről lemondtam, hogy neki tanulása, jövője, esélye legyen.

Az arcok lassan megváltoztak körülöttem.

— A pénz, amit ma adtam, nem egy idős asszony alamizsnája. Két év megtakarítása. Szeretetből adtam. És megaláztatást kaptam cserébe.

A menyem elsápadt. A fiam lesütötte a szemét.

— És tudják, mi a legfájdalmasabb? — mondtam halkabban. — Nem a nevetés. Nem a gúny. Hanem az, hogy a saját fiam már nem lát bennem anyát. Csak szégyent.

Letettem a zsebkendőt az asztalra, a torta mellé.

— Ma azonban megértettem valamit. Nem hallgatok tovább. Nem kérek bocsánatot azért, mert megöregedtem. Azért, mert nem illek bele a csillogó világotokba. Azért, mert tisztességesen éltem.

A fiam felé fordultam:
— A pénzt tartsd meg. De ettől a naptól kezdve semmivel sem tartozom neked. Sem türelemmel. Sem csenddel. Sem alázattal.

Dermedt csend ült a termen. Valaki lesütötte a szemét. Más elfordította a tekintetét. A nevetés eltűnt. Csak a nehéz szégyen maradt.

Odamentem az unokámhoz, lehajoltam hozzá, és halkan mondtam:
— Boldog születésnapot, kicsim. Emlékezz rá: az embert nem a ruhája teszi.

Aztán elindultam kifelé.

Mögöttem suttogást hallottam:
— Ezt nem kellett volna…
— Kegyetlen volt…
— Igaza volt…

Az étterem ajtaja becsukódott mögöttem. Kint hűvös levegő csapott meg. Hosszú idő után először lélegeztem fel igazán.

Lassan mentem, de egyenes háttal. Azon az estén elvesztettem az illúzióimat.
De megőriztem a méltóságomat.