Az idős orvos hosszasan nézett rá. Nem a drága öltönyt figyelte, nem a karórát, amelynek értéke egy kisebb faluval ért fel. A szemébe nézett — oda, ahol a hatalom és a pénz mögött ott rejtőzött a legősibb félelem: elveszíteni a gyermekét.

— Le kell mondanod az irányításról — mondta végül halkan. — Arról a szokásodról, hogy mindent megvásárolsz: embereket, döntéseket, sorsokat. És rám kell bíznod a gyermeket. Nem kórházra. Nem gépekre. Rám. És… rá is.

Claudia felé intett.

Rodrigo megfeszült.
— A… szolgálóra?

Claudia elsápadt, de nem fordította el a tekintetét.

— Igen, rá — bólintott az orvos nyugodtan. — Ez az asszony többet tud a gondoskodásról, mint az összes professzorod együttvéve. A kislány betegsége nem csak a testében van. Érzi a félelmet. Abba fullad bele.

Rodrigo kiabálni akart. Parancsolni. Véget vetni ennek az őrültségnek. De abban a pillanatban Camila halkan felnyögött a karjaiban. Ez az egyetlen hang darabokra törte minden büszkeségét.

— Rendben — suttogta. — Mondják, mit tegyek.

Attól a naptól kezdve minden megváltozott.

A hegyi faluban maradtak. Testőrök nélkül. Telefonok nélkül. Távol attól a világtól, amelyhez Rodrigo hozzászokott. Az a férfi, aki soha életében nem mosott ruhát, most jeges vízben mosta a gyerek ágyneműit. Éjszakánként a kiságy mellett ült, miközben Claudia altatódalokat énekelt Camilának — ugyanazokat, amelyeket egykor az édesanyjától tanult.

Az orvos keserű főzeteket készített ismeretlen gyógynövényekből. A napok feszültségben teltek. Volt, amikor Camila állapota javult. Máskor romlott. És Rodrigo először az életében tehetetlen volt: nem tudta felgyorsítani a folyamatot, és nem tudta megvásárolni az eredményt.

Egy éjszaka halk sírást hallott az udvarról.

— Miért nem mentél el? — kérdezte Claudiától. — Azután, amit mondtam neked.

Claudia letörölte a könnyeit.
— Mert amikor az anyám meghalt, egyedül volt. És Camila… ő nem maradhat egyedül.

Ezek a szavak mélyebben sebeztek, mint bármilyen vád.

Egy hónap múlva valami váratlan történt. Camila elmosolyodott. Halványan, alig észrevehetően — de mosoly volt. Az orvos csak bólintott, mintha erre számított volna.

— A folyamat elindult — mondta nyugodtan. — Most már nem szabad visszafordulni.

— Élni fog? — suttogta Rodrigo.

— Nem ígérek csodát — felelte az öreg. — De a három hónap már nem halálos ítélet.

Amikor visszatértek a városba, Rodrigo már nem volt ugyanaz az ember. Bezárta cégei egy részét, eltávolította azokat, akik csak számokban látták az életet. Alapítványt hozott létre ritka betegségekben szenvedő gyermekek számára, de nem engedte, hogy a nevét viselje.

És Claudia…

Azon a napon, amikor Camila először tett önálló lépéseket a ház márványpadlóján, Rodrigo letérdelt előtte.

— Soha nem tudom eléggé megköszönni — mondta könnyes szemmel. — Megmentetted a lányomat. És engem is.

Claudia csendesen elmosolyodott.
— Csak azt tettem, amit egy anya tenne. Akkor is, ha nem vér szerinti.

Egy évvel később az orvosok megmagyarázhatatlan remisszióról beszéltek. Az újságírók szenzációt kerestek. Rodrigo azonban hallgatott.

Ő tudta az igazságot.

Néha nem a pénz ment meg egy életet.
Néha egy emberi szív.