Első pillantásra semmi különöset nem láttam. A lakodalmi terem ünnepi fényei, a vendégek, a mosolygó fiam, mellette a felesége — minden pontosan úgy nézett ki, ahogyan annak lennie kellett. Aztán a tekintetem megakadt egy apró részleten. Egy tükröződésen.

— Nézze meg a tükröt az oszlop mögött — mondta halkan, és odamutatott.

A tükörben ott voltak a vendégek. Sokan. De közülük… hiányzott valaki. A menyem.

Pislogtam. Azt hittem, csak káprázik a szemem. Az előtérben ott állt a fiam mellett, fogta a kezét, mosolygott. A tükörben viszont — semmi. Üresség. Mintha soha nem is lett volna ott.

— Ez valami szerkesztés? Technikai hiba? — kérdeztem remegő hangon.

— Én is ezt gondoltam — felelte. — Egészen addig, amíg meg nem néztem a következő képet.

Egy másik fotót tett mellé, amelyet két perccel később készítettek. Ezen a meny már táncolt. De a tükörben továbbra sem jelent meg. Helyette… valaki más állt ott.

Összeszorult a szívem.

Egy nő volt az. Sötét ruhában. Kibontott hajjal. Az arca elmosódott, mintha a kamera nem tudott volna rá fókuszálni. De a tartása… azt azonnal felismertem.

— Ez nem lehet igaz — suttogtam.

Mert a nő kísértetiesen hasonlított a nővéremre. A nővéremre, aki már nem él.

Tíz évvel korábban halt meg. Tragikus körülmények között. Azon az éjszakán, amikor eskü alatt mondta nekem, hogy ha hagyom a fiamat azzal a lánnyal összeházasodni, „annak súlyos következményei lesznek az egész családra nézve”.

— Honnan tudja, ki ez… — kezdtem volna.

— Nem tudom, ki ő — szakított félbe nyugodtan. — De szinte minden képen feltűnik. Mindig csak tükröződésekben. Poharakban, fényes padlófelületeken, néha az ablakokban.

Bekapcsolta a laptopját, és elindított egy biztonsági kamerafelvételt. Fekete-fehér kép. Táncoló vendégek. A fiam. A felesége.

Aztán hirtelen minden megállt.

Egy adott pillanatban a menyem teljesen megmerevedett. Az arca kiürült, mintha eltűnt volna belőle minden érzelem. Ugyanabban a másodpercben a kamera rögzítette a sötét alak megjelenését. Közelebb lépett hozzá. Szinte szemtől szemben álltak.

— Látja? — suttogta a fotós. — Hang nincs. De figyelje, mi történik utána.

A következő felvételen a menyem újra mosolygott. De ez a mosoly idegen volt. Túl széles. Túl merev. És a tekintete… nem az övé volt.

— Most már érti, miért önt hívtam? — kérdezte. — Régi archív felvételeket találtam. A nővére… itt volt. Ebben a teremben. Pontosan húsz évvel ezelőtt. Egy másik esküvőn.

Elővett egy megsárgult fényképet. Amint megláttam, felsikoltottam.

Ott volt rajta a nővérem. Ugyanabban a sötét ruhában. Ugyanannál az oszlopnál. Ugyanazzal az arckifejezéssel.

— A menye — folytatta a fotós — fiatal korában döbbenetesen hasonlít rá. Nem vettem észre azonnal. Csak amikor egymás mellé tettem a képeket.

Megszédültem.

— Azt akarja mondani, hogy… — a hangom elcsuklott.

— Nem tudom, mi történt pontosan azon az éjszakán — mondta komoran. — De egy dologban biztos vagyok: a nő, akit a fia feleségül vett, nem egyedül hagyta el azt az esküvőt.

Hajnalban léptem ki a stúdióból. A világ körülöttem idegennek és valószerűtlennek tűnt. A telefonom megremegett a zsebemben. Üzenet a fiamtól:

„Anya, ébren vagy? Valami nincs rendben… Megint kimondott egy mondatot, amit csak Hélén nagynéni ismerhetett.”

Megálltam az üres utcán.

Mert azt a mondatot csak ketten tudtuk.
És a nővérem magával vitte a sírba.

Abban a pillanatban megértettem:
ez az esküvő nem egy kezdet volt.

Hanem egy visszatérés.