A haja gondosan megfésülve, a kezei nyugodtan az ölében pihentek. De nem ez volt a legijesztőbb — hanem a csendes nyugalma.

Mellette, a hófehér lepedőn precízen elrendezett tárgyak hevertek. A férfi dolgai. Az óra, amit állítólag a munkahelyén felejtett. Az öv. A mandzsettagombok. És egy telefon. A második telefon. Az, amelyről biztos volt benne, hogy a felesége nem tud.

Mintha jeges kéz szorította volna össze a mellkasát.

— Jó reggelt — szólalt meg az asszony halkan, és egyenesen a szemébe nézett. Nem volt szemrehányás. Nem volt düh. Nem volt sírás.

Megpróbált megszólalni, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Az összes előre kigondolt kifogás egy pillanat alatt semmivé foszlott.

— Sokáig tartott az út — folytatta a nő. — Vártalak.

Egy lépést hátrált, mintha menekülni akarna, de a lábai nem engedelmeskedtek.

— Honnan… honnan tudod? — suttogta.

— Honnan tudom? — halvány, szomorú mosoly jelent meg az arcán. — Tényleg azt hitted, hogy vak vagyok? Vagy ostoba? Hogy évekig lehet hazudni, hajnalban hazajárni, idegen parfüm illatával — és én semmit sem veszek észre?

Lassan felállt. Kapkodás nélkül. Abban a pillanatban a férfi másként látta őt. Nem megfáradt, nem megtört asszonynak, hanem valakinek, aki már döntött. És eltávolodott.

— Mindent tudtam — mondta halkan. — A lányról. Az éjszakákról. Az utakról a város szélére. Arról, ahogyan ott nevetsz… úgy, ahogy itthon már rég nem.

Meg akart szólalni, védekezni, de a nő felemelte a kezét.

— Várj. Még nem fejeztem be.

Felvette az ágyon fekvő telefont.

— Amíg te ma éjjel a szabadságodat élted, én sem aludtam.

A férfi szíve vadul kezdett verni.

— Felhívtam — folytatta az asszony. — Az anyádat. A főnöködet. A fiunkat. Mindent elmondtam nekik. Nyugodtan. Kiabálás nélkül. Tudod, az igazság kimondása meglepően könnyű, amikor már nincs mit veszíteni.

A férfi elsápadt.

— És még valami… — a nő hosszan ránézett. — Beadtam a válókeresetet. Ma éjjel. Online. Ma már ez is ilyen egyszerű.

A szoba mintha összeszűkült volna. Akkor értette meg: ez nem jelenet. Nem fenyegetés. Ez a vég.

— Összepakolhatod a dolgaidat — mondta nyugodtan. — A szekrény üres. Mindened a folyosón van. Nem dobtam ki semmit. Nem akartam bosszút.

Elment mellette, még csak hozzá sem ért.

— Tudod, mi fáj a legjobban? — állt meg az ajtóban, majd visszafordult. — Nem a hűtlenséged. Hanem az, hogy olyan sokáig vártam, hogy hazatérj. Nem testben. Hanem lélekben.

Az ajtó halkan becsukódott.

Ő pedig egyedül maradt a hálószobában. A csenddel. A saját dolgaival, amelyek hirtelen idegenné váltak. És a felismeréssel.

Abban a pillanatban megértette:
nem azon az éjszakán veszítette el a feleségét.
Hanem jóval korábban.