Lassan lehajoltam, levettem a kabátomat, és óvatosan betakartam vele a nővéremet.

Megremegett, kinyitotta a szemét, és egy pillanatig nem ismert fel. A tekintetében nem volt meglepetés, csak mély kimerültség — azoké az embereké, akiket hosszú időn át megaláztak.

— Minden rendben lesz — suttogtam. — Itt vagyok.

Megpróbált felülni, de nem volt ereje. Segítettem neki, majd felegyenesedtem.

A zene tovább szólt. Nevetés, poharak csengése. Mégis valami megváltozott. A beszélgetések elhaltak. A vendégek felénk fordultak. A fiam néhány lépésre állt tőlem, ingerülten nézett rám, mintha egy koldus rontotta volna el az ünnepét.

— Ki maga? — mordult rám. — Vigyék ki innen!

Teljesen kiegyenesedtem. Lassan. Nagyon lassan. És a szemébe néztem.

— Tényleg nem ismersz meg? — kérdeztem nyugodtan.

Súlyos csend ereszkedett a helyiségre. Valaki kikapcsolta a zenét. A mosolyok eltűntek.

Közelebbről megnézett… majd elsápadt.

— A… anya?

— Igen — feleltem. — Ugyanaz az anya, aki húsz éven át külföldön dolgozott. Aki ezt a házat kifizette. Aki megbízott a nővérében és a saját fiában.

Végignéztem a termen.

— Valószínűleg azt mondták maguknak, hogy meghaltam — folytattam. — Vagy hogy megőrültem. Vagy hogy elhagytam a családom. Így van?

Senki sem válaszolt.

Újra ránéztem.

— Akkor magyarázd meg — mondtam lassan —, miért alszik a nővérem a lábtörlőn, a saját házában.

Kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta.

A nővérem halkan megfogta az ujjam.

— Kérlek… ne… — suttogta.

És akkor eltört bennem valami.

— De igen — mondtam keményen. — Ennek most vége.

Elővettem a táskámból egy vastag dossziét, és letettem az üvegasztalra a szoba közepén.

— Itt vannak az összes iratok — mondtam hangosan. — Átutalások, szerződések, kivonatok. Ez a ház az enyém. Csak engedtem, hogy itt éljetek.

A vendégek zavartan néztek egymásra. Valaki letette a poharát, más hátrébb lépett.

— És itt vannak az orvosi igazolások is — folytattam. — A nővérem teljesen beszámítható. Valamint kész bejelentések: lelki bántalmazásról, kizsákmányolásról és lakhatás megvonásáról.

A fiam reszketett.

— Anya, te ezt nem érted… — kezdte.

— Hallgass! — kiáltottam, és a hangom visszhangzott a falak között.

Soha nem kiabáltam így. Sem akkor, amikor éheztem. Sem akkor, amikor egyedül voltam idegenben. De ebben a pillanatban végleg elszakadt bennem valami.

— Szolgálónak hívtad — mondtam halkan, mégis mindenki hallotta. — Kinevetted. Hagytad, hogy mások is nevessenek rajta.

Közelebb léptem hozzá.

— Egyedül neveltelek fel. Pénzt küldtem, miközben én alig éltem meg. Azt hittem, embert nevelek.

Lesütötte a szemét.

— Most figyelj rám — mondtam hidegen. — Tíz perced van összepakolni és elhagyni ezt a házat. Örökre.

— Ezt nem teheted meg… — suttogta.

Elmosolyodtam. Ridegen.

— De igen. És meg is teszem.

A vendégek felé fordultam.

— A buli véget ért — jelentettem ki. — Köszönöm, hogy eljöttek. Remélem, élvezték, hogy egy földön alvó nőn szórakoztak.

Gyorsan, zavartan távoztak.

Fél óra múlva a ház üres volt.

Leültettem a nővéremet a kanapéra, forró teát készítettem neki, és betakartam egy takaróval.

— Többé soha nem fogsz a földön aludni — ígértem neki.

Csendben sírt, úgy, ahogy azok sírnak, akik túl sokáig tűrtek.

Azon az éjszakán nem aludtam. Mellette ültem, és tudtam: nem hiába tértem vissza.

A fiam pedig… elment. És talán először az életében megértette, hogy pénz és ház semmit sem ér, ha az ember elveszíti az emberségét.

Ezt a leckét soha nem fogja elfelejteni.