A szívem olyan hangosan vert, hogy attól féltem, a matracon keresztül is meghallja. Az ágy alatt feküdtem, port és rettegést lélegezve be, és egyetlen gondolat zakatolt bennem: ha most egyetlen hangot is kiadok, nincs visszaút.

Úgy mozgott a hálószobában, mintha mindig is az övé lett volna. Kinyitotta a szekrényt, idegesen becsapta az ajtót, és dühösen motyogott magában. Aztán leült az ágy szélére. A matrac néhány centire az arcomtól besüppedt. Láttam a cipőjét — régi, kopott, fájdalmasan ismerős darabok. Ugyanazok, amelyeket egykor én tisztítottam neki.

— Már megint mindent szétdobáltál… — mondta ingerülten, mintha ott állnék előtte. — Azt hitted, hogy ha elmész, többé nem jövök vissza?

Felvillant bennem az emlék, amikor a szakítás után lecseréltem a zárakat. Saját kezűleg ellenőriztem mindent, megnyugtatva magam, hogy végre biztonságban vagyok. Most döbbentem rá, hogy mindvégig egy lépéssel előttem járt.

A konyhába ment. Hallottam, ahogy kinyílik a hűtő, majd vizet tölt az én poharamba — abba, amelynek csorbult a pereme. A kortyolás hangja visszhangzott a fejemben. Az én életemet élte, miközben nem voltam ott. Az én dolgaimat használta, az én lakásomban járt-kelt, és hozzám beszélt — ahhoz, aki fizikailag nem volt jelen.

Eszembe jutott a tekintete. Az, ahogy újra és újra azt mondta, nélküle semmit sem érek. Ahogy nevetett, amikor könyörögtem neki, hogy hagyjon békén. Akkor éjszaka mentem el, egyetlen táskával, biztosan tudva, hogy vége. Számára azonban ez csak szünet volt.

A léptek ismét közeledtek. Visszatért a hálószobába, és keresni kezdett valamit. A keze lefelé mozdult — benézett az ágy alá a másik oldalról. Köztem és a tekintete között csak az árnyék és az ágytakaró volt.

— Tudom, hogy félsz — mondta halkan, szinte gyengéden. — Mindig is féltél.

Abban a pillanatban valami eltört bennem. A félelem nem tűnt el, de elöntött egy kétségbeesett düh. Megértettem, hogy ha most hallgatok, újra és újra vissza fog jönni. Minden egyes nap. Pontosan 11:20-kor.

Hirtelen kigurultam az ágy alól és sikítottam. Meglepődött, hátrahőkölt. A szemében előbb döbbenet villant, majd harag. De egyetlen másodpercig — csak egy pillanatig — habozott. Ez elég volt. Az ajtó felé rohantam, felborítva a bútorokat, végig a folyosón, ki az utcára, anélkül hogy becsuktam volna magam mögött.

A sikolyom odavonzotta a szomszédokat. Valaki kiszaladt a lépcsőházba, valaki hívta a rendőrséget. Ő a hátsó kijáraton át elmenekült, de többé nem volt láthatatlan. Nem volt többé csak „egy hang az üres lakásban”.

Később kiderült, hogy még az elköltözésem előtt készíttetett másolatot a kulcsokról. Hogy szinte minden nap eljött, hangosan beszélt, kiabált, vitatkozott velem — mintha még mindig az övé lennék. A szomszédasszony volt az egyetlen, aki mindezt hamarabb meghallotta, mint én.

Ma már máshol élek. Más zárakkal. Néha még most is összeszorul a mellkasom 11:20-kor. De egy dolgot biztosan tudok: nem az a legfélelmetesebb, hogy valaki be tud lépni az otthonodba. A legszörnyűbb az, ha hagyod, hogy a múlt azt higgye, még mindig nála van a kulcs.