Egy pillanatra megállt bennem a levegő. Lassan leültem, az ujjaimat összekulcsolva, és próbáltam megnyugodni, de a szívem hevesen vert.

A főnököm felállt az asztaltól, az ablakhoz lépett, és néhány másodpercig némán állt ott.

— Tudod egyáltalán, mit tettél egy hónappal ezelőtt? — kérdezte végül.

— Segítettem egy férfin — válaszoltam halkan. — Nem volt mit ennie. Ott volt a kutyájával. Ha hibát követtem el…

— Hiba? — fordult felém hirtelen. — Fogalmad sincs, ki volt az az ember.

Egy vastag dossziét tett le elém, rajta hivatalos pecsétekkel. Már a látványától összeszorult a mellkasom.

— Háborús veterán volt — folytatta nyugodtabb hangon. — Különleges egységeknél szolgált. Olyan bevetéseken vett részt, amelyekről soha nem beszélnek. Mások életét mentette meg… aztán magára hagyták.

Felrémlett előttem, ahogy a járdán ült, fáradtan, mégis méltósággal, a pórázt erősen, de óvatosan tartva.

— És a kutya — tette hozzá rövid szünet után — nem egy átlagos állat volt. Szolgálati kutya. Az én testvérem életét is megmentette.

Felnéztem rá, alig kaptam levegőt.

— A testvéredét?

Bólintott.
— Igen. Az a férfi a saját testével védte meg őt. Ha nem teszi, a testvérem ma nem élne. Mégis… ő maga az utcán végezte.

A csend szinte nyomasztó volt.

— Tegnap meghalt — mondta halkan. — Agyvérzés. Egy menedékszállón találták meg.

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

— De van valami, amit tudnod kell — folytatta. — Az utolsó hetekben azt mondta, végre történt vele valami jó. Hogy rájött: az élete számított. Mert egy fáradt nő meglátta benne az embert.

— És a kutya? — suttogtam.

Szomorú mosoly jelent meg az arcán.

— Biztonságban van. A testvérem magához vette. Azt mondta, ez a legkevesebb, amit megtehet.

Felállt, és kezet nyújtott.

— Nem azért hívtalak ide, hogy szemrehányást tegyek. Meg akartam köszönni. Az emberségedet. Azt, hogy nem fordítottad el a fejed.

Amikor kiléptem az irodából, a kórház ugyanúgy működött tovább: siető lépések, csengő telefonok, megszokott zajok.

De bennem már semmi sem volt ugyanaz.

Aznap este a gyermekeimet szorosabban öleltem magamhoz, mint valaha, és megértettem valamit:
néha azt hisszük, csak egy apró gesztust teszünk.
Pedig valójában valakinek visszaadjuk azt, amire a legnagyobb szüksége volt — annak érzését, hogy nem felejtették el.