Amikor már a kanapén ültem a telefonommal a kezemben, és megszállottan kerestem a válaszokat. Ugyanazokat a kifejezéseket írtam be újra és újra: „fekete belül a kukoricában”, „furcsa anyag a csövön belül”, „sötét, nedves képződmény a szemek között”. Minél többet olvastam, annál jobban remegtek az ujjaim.

Lassan világossá vált, hogy ez nem egyszerű szennyeződés volt, és nem is szokványos romlás. Amit láttam, annak neve van: a kukoricát megtámadó gombás betegség, az úgynevezett kukoricaüszög. Egy kór, amely belülről pusztítja a csövet, eltorzítja a szemeket, és sötét, majdnem fekete, nyálkás masszává alakítja őket. Olyan spórákkal teli anyaggá, amelyek nem tűnnek el teljesen még főzés közben sem. Mikroszkopikus részecskék, amelyek bejuthatnak az emberi szervezetbe.

Fizikailag rosszul lettem attól a gondolattól, hogy ezt akár el is készíthettem volna. Hogy a gyerekeim kézbe vehették volna a forró kukoricacsövet, nevetve fújták volna a szemeket, és gondolkodás nélkül ették volna. Láttam magam előtt az arcukat — a teljes bizalmat, a gondtalanságot. És ezzel egy időben azt az elviselhetetlen felismerést, hogy valami láthatatlan, de veszélyes történhetett volna bennük. Ez a gondolat megbénított.

Tovább olvastam. Megtudtam, hogy az ilyen fertőzött kukorica időnként eljut a hétköznapi boltok polcaira is. Hogy kívülről teljesen egészségesnek tűnhet: friss zöld levelek, kemény cső, semmi árulkodó jel. Hogy a betakarítás és csomagolás során gyakran csak felületes az ellenőrzés — túl nagy a mennyiség, túl kevés az idő. És azt is, hogy az eladók sokszor maguk sem tudják, mi rejtőzik valójában a termék belsejében.

De nem ez volt az, ami a leginkább megrázott.

A leginkább sokkoló felismerés az volt, hogy a világ egyes részein ezt a fertőzött kukoricát különleges ételként fogyasztják. Tudatosan, ellenőrzött körülmények között, speciális elkészítéssel. Csakhogy mi nem így vesszük meg. Mi nem különlegességet keresünk. Mi vacsorát akarunk a családnak. Egy egyszerű, megszokott ételt. Figyelmeztetés nélkül. Választási lehetőség nélkül. Kísérletnek alávetve magunkat anélkül, hogy tudnánk róla.

Abban a pillanatban bennem valami végleg eltört.

Rájöttem, mennyire automatikusan élünk. Munka után betérünk a boltba, a kosárba tesszük a megszokott termékeket, mert „mindig ezt vesszük”, mert „eddig sem volt baj”. Bízunk a rendszerben. A csomagolásban. Abban az elvben, hogy ami a polcon van, az biztonságos. A veszélyt távolinak képzeljük el — hírekben, idegen történetekben. Nem a saját konyhánkban.

Pedig minden teljesen ártatlanul indult. Egy átlagos este. Egy átlagos bolt. Egy teljesen átlagos kukorica.

Azóta más szemmel nézem a zöldséges pultokat. Azt vettem észre, hogy gyanús alapossággal vizsgálok meg minden egyes csövet, mintha át akarnék látni rajta. Többet olvasok, utánanézek dolgoknak, és vannak élelmiszerek, amelyeket már nem veszek meg. Nem pánikból. Hanem azért, mert egyszer már láttam olyasmit, amit nem lett volna szabad.

Nem a fekete szín volt a legijesztőbb. Nem az állaga. Nem az undor. Hanem a felismerés, hogy a mindennapi biztonságunk mennyire törékeny. Hogy milyen könnyen válhat valami hétköznapi dolog veszéllyé. Elég egyetlen pillanat. Egy rejtett részlet.

A kukoricát gondolkodás nélkül kidobtam — és tudom, hogy helyesen tettem. De azóta is kísért egy kérdés: hány ember vett még aznap ugyanabból a szállítmányból? Hányan nem vettek észre semmit? Hányan vágták le egyszerűen a sötét részt azzal, hogy „nem számít”? És hány gyerek ette meg mindezt úgy, hogy senki sem tudta, mi kerül valójában a tányérjára?

Egy dolgot biztosan megtanultam: a legátlagosabb bevásárlás is válhat ijesztő ébredéssé. És amikor ez megtörténik, már nincs visszaút a régi gondtalansághoz. Mert aki egyszer belenézett a felszín alá, az többé nem tud nem tudni. És megérti, milyen vékony a határ a „semmi különös” és egy valódi rémálom között.