A rendőr felállt, odasétált a pulthoz, és halkan beszélt a pincérnővel. Nem hallottam, mit mondott, de láttam, ahogy az arckifejezése azonnal megváltozott. Kihúzta magát, bólintott, majd eltűnt a konyhában.

Néhány pillanattal később az étterem fényei kissé elhalványultak.

És akkor megtörtént.

Két felszolgáló jelent meg egy nagy csokoládétortával, vastag mázzal bevonva. A tetején nyolc gyertya égett csendesen. A beszélgetések elhalkultak.

— Boldog születésnapot, Barry — mondta a rendőr nyugodt, meleg hangon.

Azonnal felálltam.
— Uram, igazán nem szükséges… mi ezt nem engedhetjük meg magunknak…

Rám nézett.
— De igen — felelte halkan. — Néha az embereknek nem pénzre van szükségük, hanem arra, hogy elfogadják a jóságot.

Barry úgy nézte a tortát, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. A keze szorosan az ölében pihent. Még mindig nem mosolygott.

— És a kívánság? — suttogta.

A rendőr leguggolt mellé.
— Tudod — mondta gyengéden — a kívánságok nem mindig úgy teljesülnek, ahogy elképzeljük. És nem mindig akkor, amikor várjuk. De ha abbahagyjuk a hitet bennük, akkor tűnnek el igazán.

Barry nagyot nyelt, majd lassan bólintott.

Behunyta a szemét.

A gyertyák lángja megremegett. Visszatartottam a lélegzetem.

Elfújta őket.

Abban a pillanatban összetörtem.

A könnyeim megállíthatatlanul folytak, és nem is próbáltam elrejteni őket. Nem érdekelt, ki látja. A fiam mosolygott — őszintén — hosszú idő óta először.

Ettük a tortát, nevettünk. Néhány percre minden elviselhetőnek tűnt.

Aztán észrevettem a pénzt az asztalon.

— Visszafizetem — mondtam sietve. — Esküszöm. Amint tudom.

Megrázta a fejét.
— Ne nekem — felelte. — Add vissza a világnak. Amikor eljön az ideje.

Már indult volna.

— Uram! — kiáltotta Barry, és leugrott a székről.

A rendőr megfordult.
— Igen?

— Mégis kívántam valamit — mondta Barry.

Elmosolyodott.
— Mit?

Barry habozott.
— Hogy anya ne sírjon többé a pénz miatt.

A mosoly eltűnt.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a rendőrt mellkason ütötték volna.

— Ez egy erős kívánság — mondta halkan.

Három nappal később kopogtak az ajtónkon.

Azt hittem, tévedés.

De ő állt ott — egyenruha nélkül, mappával a kezében.

— Csodákat nem ígérhetek — mondta. — De megígértem magamnak, hogy megpróbálom.

A mappában olyan lehetőségek voltak, amelyekről nem is tudtam. Segélyprogram. Ideiglenes munka számomra. Iskolai étkezés Barrynek. És egy használt bicikli — karcos, nem új, de megbízható.

Amikor Barry meglátta az udvaron, nem szólt semmit. Csak odarohant, és olyan erősen ölelte meg a rendőrt, mintha attól félne, hogy minden eltűnik.

— Akkor — kérdezte halkan a rendőr — teljesült a kívánság?

Barry megrázta a fejét.
— Még nem. Anya már nem sír. De azt szeretném, hogy soha többé ne féljen.

Újra sírtam.

De ezúttal nem a reménytelenségtől.

Néha egy torta nem csak torta.
Néha egy jelvény nem csak munka.
És néha egy gyermek hite erősebb, mint egy világ, amely csalódást okozott neki.

Ha azt gondolod, hogy az apró tettek nem számítanak, még sosem láttál egy gyereket újra hinni.