Nem azt a gyereket, aki rémálmok után a szobámba lopózott, és reszketve bújt mellém. Nem azt, aki halkan „anyának” szólított, amikor azt hitte, alszom.

– Összepakolni… – ismételtem meg alig hallhatóan. – Azt akarod mondani, hogy el kell mennem?

Bólintott. Lassú, határozott mozdulattal. Túlságosan nyugodtan egy frissen nagykorú lányhoz képest.

– Ez a ház az enyém – mondta tárgyilagosan. – Jogi értelemben. Te intéztél mindent. Mindig azt mondtad, hogy biztonságban akarsz tudni. Hát most biztonságban vagyok.

Éreztem, ahogy elgyengülnek a lábaim. Képek villantak fel bennem: aláírt papírok, egy ügyvéd megnyugtató hangja, a mondat: „ha velem bármi történne”. Soha nem magamra gondoltam. Csak rá.

– Ki beszélt tele a fejedet ezzel? – kérdeztem. – Ki hitette el veled, hogy egy embert ilyen egyszerűen ki lehet törölni az életéből?

Elfordította a tekintetét.

– Te sosem voltál az igazi anyám – mondta kis szünet után. – Ezt te is tudtad.

Ezek a szavak mélyebbre vágtak, mint bármilyen ütés. Tizenhárom évig neveltem. Lemondtam párkapcsolatról, karrierről, saját álmokról. Nem költöztem el, mert félt iskolát váltani. Az ő félelmeiből éltem, az ő fájdalmát hordtam, az ő jövőjét építettem. És most semmi lettem.

– Szerettelek – suttogtam. – És most is szeretlek.

Csak vállat vont.

– A szeretet nem jogosít fel arra, hogy ragaszkodj ahhoz, ami nem a tiéd.

Azon az éjszakán nem aludtam. Bejártam a házat, amelyről azt hittem, az otthonom. Végigsimítottam a falakat, a polcokat, a képeket. Mi ketten a tengernél. Az első tanítási napja. Egy gyerekrajz görbe betűkkel: „anyának”. Miközben egy régi bőröndbe pakoltam, lassan megértettem: nemcsak a lakásomat veszítem el. Az egész életemet.

Reggel már az ajtónál várt. Higgadtan. Felkészülten. Felnőttként.

– Beszéltem egy ügyvéddel – közölte. – Minden törvényesen fog történni.

Törvényesen. Így nevezik ma az árulást, ha papírja van róla.

Vita nélkül mentem el. Kiabálás nélkül. Mert ha megszólalok, darabokra hullok.

Hónapok teltek el. Először egy barátnőnél húztam meg magam, majd egy apró bérelt szobában. Két műszakban dolgoztam. Néha éjszaka felriadtam, azt hittem, hallom a lépteit. Nem hívtam. Nem írtam. Tudtam, hogy nem akarja.

Aztán megszólalt a telefonom.

Sírt. Igazán sírt. Kétségbeesetten, megtörten.

– Félek – zokogta. – Mindent elrontottam. Őket csak a ház érdekelte. A pénz. Amikor minden az ő nevükre került, én már nem számítottam.

Lehunytam a szemem. Egy pillanatra megszűnt a világ.

– El tudnál… – elakadt a hangja. – El tudnál jönni?

Hosszan hallgattam. Túl hosszan.

– Elmegyek – mondtam végül. – Nem azért, mert kötelességem. Hanem mert még mindig ember vagyok.

Amikor újra beléptem abba a házba, üresnek tűnt. Idegennek. Pont, mint ő – kialudt tekintettel, összetört bizonyossággal, először igazán egyedül.

Nem öleltem meg azonnal. Csak álltam, és néztem.

Néha a szeretet nem megmentést jelent. Néha csak azt, hogy maradsz, még akkor is, ha egyszer már kitöröltek.

De vannak sebek, amelyek soha nem gyógyulnak be teljesen. Akkor sem, ha újra kinyitod az ajtót.