Nem azért, mert kevesebb lett benne az élet, hanem mert eltűnt belőle egy pótolhatatlan jelenlét. Az a meleg, csendes, mindig ott lévő lélek. Gömbice elment. És vele együtt egy darab belőlünk is.

Amikor minden véget ért, maradt a csend. Az a nyomasztó, fájó csend, amelyben hirtelen rádöbbensz, hogy többé senki nem követel simogatást pontosan abban a pillanatban, senki nem néz rád azokkal a kérlelő szemekkel egy újabb falatért, senki nem toporog a konyhában várakozva. Mindez egyetlen pillanat alatt eltűnt, és csak az üresség maradt utána.

Egész életében küzdött. Már a kezdetektől fogva igazságtalan volt vele a sors. Betegség betegséget követett, mintha folyamatos próbatétel elé állította volna az élet. Más talán összetört volna. Más bezárkózott volna, elveszítette volna a hitét. De Gömbice nem ilyen volt. Ő mindent ugyanazzal a végtelen bizalommal és szeretettel fogadott. Soha nem panaszkodott. Soha nem mutatta, mennyire fáj. Egyszerűen csak volt. És szeretett.

A legfájdalmasabb, mégis legmegnyugtatóbb gondolat az, hogy nem volt egyedül. Az utolsó pillanatig velünk volt. Hallotta a hangunkat, érezte az érintésünket, kapta a kedvenc jutalomfalatokat. Biztonságban volt. Szeretetben. Ma ez az egyetlen kapaszkodó számunkra.

A döntés, amelyet meg kellett hoznunk, életünk egyik legnehezebb döntése volt. Néha a szeretet nem azt jelenti, hogy mindenáron harcolunk, hanem azt, hogy el merjük engedni azt, akit szeretünk. Tudtuk, hogy a további idő csak újabb szenvedést jelentene. És ezt ő soha nem érdemelte volna meg. Feltétel nélkül bízott bennünk — és nekünk ezt a bizalmat tiszteletben kellett tartanunk.

Csendben ment el. Félelem nélkül. Fájdalom nélkül. Szerető karok között. Úgy, ahogyan megérdemelte.

Most emlékekbe kapaszkodunk. Apró, de felbecsülhetetlen értékű pillanatokba. Minden tekintet, minden mozdulat, minden közös perc kincsé vált. Talán az idő majd tompítja a fájdalmat. De most még éles és valós. Mert az iránta érzett szeretet is valódi volt.

Gömbice nem „csak egy kutya” volt. A családunk része volt. A mindennapjaink része. A fényünk és az árnyékunk. Egy kicsi, makacs, végtelenül szerető lélek.

És ha létezik egy hely, ahol nincs több fájdalom, ahol nem kell tovább küzdeni, hisszük, hogy most ott van. Nyugalomban. Békében. Szeretetben. Örökre.

Mi pedig emlékezni fogunk. És szeretni tovább. A fájdalmon túl is. A könnyeken keresztül is. Mert az ilyen szeretet nem ér véget. Csak átalakul.