A rendelő falai elmosódtak, furcsa zúgás töltötte be a fejem, és alig tudtam talpon maradni. Ösztönösen a mellkasomhoz kaptam, és alig hallhatóan kérdeztem:

— Mi… mi történik?

A lányom mozdulatlanul feküdt a székben, arca halálsápadt volt. Az ajkai remegtek, a szemei könnyel teltek meg. Nem értette, mi zajlik körülötte, de az orvos hangjából azonnal megérezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Odarohantam volna hozzá, de a fogorvos nyugodt, mégis határozott mozdulattal megállított.

— Kérem, próbáljon meg nyugodt maradni, ne ijessze meg a gyermeket — mondta halkan. — A szabályok szerint kell eljárnom.

Egy steril kendőre tette azt, amit az imént eltávolított. Nem ételmaradék volt, és nem is egy letört fogdarab. Egy vékony fémrész, mintha egy drót vagy kapocs darabja lett volna, mélyen benőve az ínybe. Az élei élesek voltak, a környező szövetek súlyosan begyulladtak — láthatóan nem friss sérülésről volt szó.

— Ez nem kerülhetett oda magától — folytatta az orvos, anélkül hogy rám nézett volna. — És biztosan nem nemrég.

Megremegtem. Hirtelen olyan emlékek törtek fel bennem, amelyekre addig nem figyeltem igazán. Ahogy a lányom összerezzent, amikor az apja felemelte a hangját. Ahogy elhallgatott, amikor belépett a szobába. Ahogy sietve letörölte a könnyeit, és azt mondta, csak fáradt. És ahogy a férjem mindig ragaszkodott hozzá, hogy ne vigyük orvoshoz.

— Azt akarja mondani… — tört el a hangom —, hogy ezt valaki szándékosan tette vele?

A fogorvos végre a szemembe nézett. A tekintetében nem volt bizonytalanság.

— Nem szeretnék részletekbe menni a gyerek előtt. De igen. Minden arra utal, hogy ez szándékos sérülés. És az állapota alapján nem először történt.

Lassan leültem egy székre. Abban a másodpercben összeomlott bennem minden, amit addig biztonságnak hittem. Az ajtó résnyire nyílt, és az asszisztensnő, aki meghallotta az utolsó mondatot, ugyanolyan sápadt lett, mint én.

A rendőrség meglepően gyorsan megérkezett. A lányom már az ölemben ült, arcát a vállamba fúrta. Halk, bizonytalan hangon kérdezte:

— Anya… csináltam valami rosszat?

Ez a kérdés darabokra törte a szívemet. Magamhoz szorítottam, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

Az ezt követő órák rémálomként teltek. Kihallgatások, vizsgálatok, röntgenfelvételek, jegyzőkönyvek. És az igazság, amely elviselhetetlenül fájt. Az orvosok megállapították, hogy az állkapcsán különböző időpontokból származó sérülések nyomai vannak. Valaki hosszú ideje, rendszeresen bántotta — óvatosan, módszeresen, úgy, hogy kívülről ne maradjon nyom.

Amikor a rendőr kimondta a gyanúsított nevét, nem lepődtem meg. Csak némán bólintottam. Belül ürességet éreztem.

A férjemet még aznap este őrizetbe vették.

Ordított, hogy ez tévedés. Hogy mindent kitalálok. Hogy a gyerek hazudik. Hogy a fogorvos hibázott. De a bizonyítékok egyértelműek voltak. És a legnehezebb pillanat az volt, amikor a lányom végre megszólalt. Halkan, szünetekkel, mintha még mindig félt volna a büntetéstől. Elmondta, hogyan „tanította meg tűrni a fájdalmat”, hogyan mondta neki, hogy a hallgatás normális, és hogyan tiltotta meg, hogy bármit elmondjon nekem.

Ahogy hallgattam, egy borzalmas felismerés hasított belém: ha még egyszer hittem volna neki, ha akár csak néhány nappal elhalasztom az orvosi vizitet, a lányom elveszíthette volna az állkapcsát. Vagy az életét.

Ma ketten élünk. Az idő telik, de nem minden seb gyógyul gyorsan. Még mindig felriad éjszakánként. Még mindig fél a fogorvosoktól. De mosolyog. És tud enni fájdalom nélkül.

És én minden nap ugyanazt a kérdést teszem fel magamnak: hány gyerek szenved most is csendben, csak azért, mert a felnőttek körülöttük nem akarnak hallani az igazságról?

Ha azon a napon nem ülök autóba, és nem viszem el orvoshoz, talán ez a történet sosem létezne.
Vagy sokkal tragikusabban ért volna véget.